Bár a II. világháború 1945-ben befejeződött, a magyar emberek megaláztatása, kisemmizése tovább folytatódott a kollektív bűnre hivatkozva: ennek jegyében 1945 és 1948 között a szlovák hatóságot több ezer magyar származású családot telepítettek át Magyarországra, s közülük nagyon sokan hátra hagyva a szülőföldet, a barátokat, a rokonokat, a Nyírségben leltek új otthonra. Kilenc falu, Andód, Ímely, Diószeg, Losonc, Nagyfödémes, Naszvad, Réte, Szenc és Taksonyfalva magyar lakosait nagyrészt Nyíregyházára és a környező bokortanyákra költöztették.
A tragikus esemény emlékét a városháza falán 1998 óta márványtábla őrzi. A Felvidék 1947 Egyesület szervezésében évről évre megemlékeznek a városháza falán lévő márványtáblánál, és az Északi Temetőben elhelyezik az emlékezés virágait.
Kiss Vendel, a megemlékezés főszervezője, aki egykoron gyermekként, 12 évesen érkezett kitelepített szüleivel együtt 1947-ben a Nyírségbe. Nyíregyházi találkozásunk alkalmából sokszor felidézte az akkori eseményeket:
– 1945-ben Andód községből – szinte minden felvidéki magyar községet és várost megelőzve – igen hamar megindultak a deportálások. De a köztudattal ellentétben nem Csehországba, hanem igen meglepő módon Magyarországra. Ha jól és pontosan emlékszem, Andód község 262 házából mindössze 5 családot akartak deportálni Magyarországra. A deportáló hatóságok érsekújvári parasztgazdákat köteleztek arra, hogy nagy szekerekkel az andódi hatóságok rendelkezésére álljanak, mivel a deportálás Magyarországra szekéren történik.
A deportálást megelőzően ki volt hirdetve, hogy mindenki fejenként csak maximum 30 kg-os csomagot vihet magával. A mi családunk héttagú volt. Összes csomagjainkkal együtt el kellett férnünk egy közepes méretű parasztkocsin. Így kellett megindulnunk Magyarország felé. Minden ingóságunk lakásunkban maradt.
Az ajtókat leplombálták. Az istállóban minden állományunk ott maradt. Lovaink, teheneink a borjakkal, a malacok, az udvaron a hízott libák és csirkék. Az állatokra vonatkozóan az intézkedő csehszlovák hatóság elrendelte, hogy ezeket a hátrahagyott állatokat a rokonság, illetve a szomszédok lássák el. De nekik tilos volt a lakásba bemenniük. A házat felügyelő cseh katona a távozásunkkor kérte, hogy a nálunk lévő értéktárgyainkat (ezek voltak pár arany ékszer, gyűrű, nyaklánc, s némi készpénz) adjuk át neki, mivel azokat a határon úgyis elveszik tőlünk. Holott tudták, hogy a pénzt majd a határon át tudjuk váltani, s arra nagy szükségünk lesz további életünk folytatására. Édesanyám a felszólítás ellenére sem adta át. Azokat néném ablakába tette nővérem. Csak búcsúzáskor tudták odasúgni, hogy mit is tettek az ablakukba.
Ezt követőben kocsikaravánunk megindult Komárom felé. Éjjel-nappal mentünk. Szüleim, szegények, folyton sírtak. A komáromi hídnál a magyar katonák visszafordítottak bennünket, mivel ők semmi utasítást nem kaptak a deportálással kapcsolatban. Így visszafordultunk Andódra, s mily meglepő, hazamehettünk saját házunkba. Tovább folyt – látszólag békésen – hétköznapi életünk. De félelemmel vártuk, hogy mit hoz a ’46-os esztendő.
Aztán eljött 1946 nyara. Jól emlékszem, édesanyám éppen bedagasztotta a kalácsot, ami egész délelőtt egy langyos tűzhely tetején kelt, amikor riadtan szaladt hozzánk a szomszédasszony, hogy ismét deportálás lesz, de most már nem öt, hanem tíz családot fog érinteni. Nem harminc kilogrammos, hanem ötven kilós csomagokkal lehet majd felpakolni. Estére készüljünk el, mert itt lesznek a szekerek, s nekünk újból útra kell indulnunk.
Szegény Édesanyámnak – az Isten áldja meg jóságát! – e nagy ijedtségben eszébe sem jutott, hogy az általam annyira szeretett kalács tésztája be van dagasztva, hisz akkor ő már a csomagolással volt elfoglalva.
Csak arra lettünk figyelmesek, hogy a megkelt tészta annak rendje-módja szerint szépen kifolyt a tűzhelyre. Talán a nagy kapkodásban ott is maradt. Mert ekkor már minden gondolatunk arra összpontosult, hogy minden mozdíthatót elvigyünk a házból. Ne hagyjuk ,,ebek prédájára”, mint az bekövetkezett volna az 1945. évi deportálásunk során.
Jól emlékszem, két hízót Bartal Lajos bácsiékhoz hajtottunk át. De ide cipeltük a hízott libákat, a kacsákat és a tyúkokat is. Mindent széthordtunk rokonoknak, ismerősöknek. Cseri Kati nénihez vittük át a befőtteket, a sonkát és a zsírt. A mi kitelepítésünkre ugyanaz az érsekújvári fiú jött, aki 1945-ben is, mert mi népes család voltunk, s úgy kellett felrakodnunk, hogy a szülők és a nagyobb gyerekek a kocsi mellett gyalogolnak, mert ezúttal már csak két családnak jutott egy-egy szekér. A közös kocsikon így tíz gyermek helyezkedett el, a két családra való csomagokkal és élelemmel együtt.
Akkor este sötétben indultunk el, hogy ne találkozzunk – amíg a határig érünk – falubeli emberekkel, és a szomszéd községek megriadt magyarjaival. De nem így lett. Mindenütt együtt érző, síró emberekkel találkoztunk, hisz az andódi – idő előtti – deportálás híre körbejárt a vidéken. Jól tudta környezetünk is, hogy melyik úton kell majd elhaladnunk. Lovaink sem bírták, így megpakolva a hosszú utat, többször meg-meg kellett állnunk. Így a hír futótűzként terjedt.
Kocsijainkat a cseh katonák – nem úgy, mint 1945-ben – végigkísérték Párkányig, mivel itt kellett volna bennünket átadniuk. Azonban ezúttal sem fogadtak bennünket a magyarok, mert ekkor a két ország között még nem létezett államközi egyezmény a kitelepítéseket illetően. Így azután a szekerekről le kellett szállni, Esztergomban a Duna-parton leültünk, a szülők közül a katonaviseltek és a hatóságok nyelvén jól értők felkeresték a csehszlovák hatóságokat, de azok sem tudtak semmi jót kitalálni, érvényes államközi szerződések híján.
Ezért újra megindultunk haza, ugyanúgy, mint 1945-ben, immáron másodszor. Meglepetésünkre azonban a kocsikaraván nem Andód, hanem Érsekújvár felé vette útját. Kiderült, hogy itt kell majd bevárnunk harmadik útra kelésünk hírét.
Érsekújváron egy lebombázott iskolában szállásoltak el bennünket. Az épületben egyetlen ép ablak vagy ajtó sem volt. Az első éjszakát a földön töltöttük. Másnap – a kisgyermekekre való tekintettel – a cseh katonák szalmát hordattak a bennünket szállító gazdákkal, hogy majd arra fekhessünk. Az épületet köröskörül csehszlovák katonák vigyázták. Se ki, se be nem léphetett senki engedélyük nélkül. Másnap délben az udvar közepén konyhát állítottak fel a katonák. Ott étkeztünk az udvaron. Csodánkra jártak az újvári emberek. Kérdezték is folyton: kik vagyunk mi, és hová valók vagyunk. Nagyon segítőkészek voltak. Rajtuk keresztül jutott el a hír Andódra, hogy a falubeliek Érsekújvárban vannak, és milyen körülmények között!
Még aznap erre a hírre az egész falu megmozdult, és jött is szinte mindenki. Jó szívvel hoztak nekünk kenyeret, szalonnát, kolbászt, pokrócot stb. Ki mit tudott. Beszélgetni velünk nem lehetett, csak távolról.
Ez a zaj egyre kellemetlenebb lett a bennünket őrző katonáknak, és közülük a jobb érzésűek megengedték, hogy a falubelijeink az ablakokhoz menjenek. Így kaptunk tiszta ruhaneműt és andódi vizet, ami akkor nagy kincs volt. A katonák később ennek beszerzésében is segédkeztek, a maguk módján: katonásan.
Parancsszóra, hogy „sorakozó vízért!” Felsorakoztunk az udvaron, s jobb- és baloldalt vigyázva ránk katonai kísérettel indultunk Újvárban a Széchenyi utcába, ahol egy pumpás artézi kút állott (és még ma, 1998-ban is ott áll). Itt tudtuk azután feltölteni jó friss vízzel kannáinkat és az edényeket.
Arra már nem emlékszem, hogy az újvári iskolában mennyi ideig tartózkodtunk. De a szüleim visszaemlékezései szerint tudom, hogy egyre fogytak körülöttünk a katonák. Később már arra sem figyeltek, hogy hol vagyunk, mit csinálunk. Ennek láttán szüleink egymás után adtak ki bennünket az ablakon az „éppen arra járó” andódiaknak, aztán már azt sem vették észre a szülők, hogy elfogytak szépen sorjában az őrök, csak a tábori konyha maradt az udvaron, az ott felejtett katonaszakáccsal. Végül szép csendesen mindenki hazapakolhatott.
Senkit nem kerestek, egészen 1947. május 27-éig, amikor – immár harmadszor – újra nekiindultunk Magyarországra, ezúttal végleg. Ekkor már nyolcvan andódi családot jelöltek ki. Mindannyiunkat Nyíregyházára irányítottak, a Beneš-féle kassai kormányprogram szellemében.
A 80 családból időközben többen a szülőföldhöz közelebb költöztek, hogy ,,álmaik földjét”, ha egyszer megadatik – hátha egyszer még hazamehetünk! – ismét birtokba vehessék. Ez a nap azonban már soha nem jön el, s mi, életben maradottak itt élünk Nyíregyházán és környékén négyszáz kilométerre szülőföldünktől.
Szétszóródtunk, mint az oldott kéve, szerte a világban. Hisz andódiak élnek Nyíregyházán és környékén, de elkerültek Tatabányára, meg sok más településre. Andódiakat fogadott be Kecskéd, Környe, Komárom, Nagykovácsi, Perbál, Hódmezővásárhely, Budapest, Vecsés, Budaörs, Érd, Budakeszi, Sződliget, Zamárdi, Győr, Solymár, Tótkomlós, Szentes, Bácsalmás, Tata, Oroszlány, Gödöllő, Zsámbék, Sopron, Jászberény, Nagypall, Nádudvar. De „jutott belőlük” Kanadába, Svájcba és Angliába is.
Ők hirdetik túlélőként, leszármazottként, gyermekként és unokaként Andód hírnevét a világban. Hirdetik, és úgy is élnek – mondja Kiss Vendel.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma
További visszaemlékezések ITT>>> olvashatók.
{iarelatednews articleid=”45148,45136,45129,45140″}
