Mi kell ahhoz, hogy jól működjön egy egyházközség, egy család vagy tegyük fel egyenesen: maga az egyház? Mindenekelőtt szükségeltetik az olyan ember, aki képes alázatot gyakorolni bármily körülmények között és bármely véleményhadjárat közepette is. Az alázat az erények kútfője. Ott van akkor is, amikor valaki azon fáradozik, hogy kiapassza a kutat s ne legyen már miből mernie a népnek. Mi tudja ezt a kutat kiapasztani, vagy inkább konkrétabban fogalmazva: mi – ki tudná bedönteni a kút száját? A gyáva mesterkéltség. Ő a hunyó, senki más.
Ki tudja miért, de az utóbbi időkben felerősödött a ‘democsokratikus’ szájalás. Mintha a tekintélyelvűség mesebeli hősnek lenne titulálva, mindeközben mindenki kolompost, azaz főkolompost keres. Ha tetszik: bűnbakot. Ilyenkor jól jön a tekintélyt képviselő emberfia, aki ugyancsak a maga nemében ugyanarra hivatott, amire a turnuson lévő ‘democsokratikus’ szájkaratésok – alázatra. Ugyanis az alázat gyakorlása egy dolgot eredményezhet: hiteles tekintélyelvet. E nélkül minden csak szárnycsapkodás ebben a társadalomban. E nélkül nincs sem gyermeknevelés, csak mamahotel szolgálat, amint az orvos is csak receptíró diák lesz és a papban sem látnak többet, mint nő-, pénz-, hatalom – csábász élősködőt. Egyfajta átalakulás ez.
Optimista pillantok lehetnek ezek, főleg ha kitekintünk saját világunk zeg-zugából, és beletekintünk a világtörténelem egy-egy szobájába. Látni, hogy a kora középkorban az emberek vonultak a monostorok szerzeteseihez, mert több hitelességet láttak az összeszedett és felemelő imában, mint a helyi lelkiatya szavában, ami hiteltelen volt. Ugyanis szavai nem fedték a valóságot. A virágzó középkor embere a személyes lelki aszkézisben (gyakorlás) látta meg az üdvösség fényét, amit a misztérium egyenesen képviselt – „jó nekem a templom csendje, mert csak nézzük egymást, én nézem Őt, Ő engem.” – mondta az egyszeri parasztember az oltáriszentség imádásáról. A felvilágosultsággal – de a humanizmussal már beköszöntött -, megérkezett a pillanat, aminek ma sincs vége. Néha be is lép és asztalvendég ama pillanat szörnyszülöttje, máskor viszont csak egyszerűen ott fekszik a küszöb előtt, mint a sátán kutyája. Ki ő? A közöny… Ám néha felkiált a lélek mondván: bárcsak egyedül lenne! Mert sajnos van annak két barátja. Az egyik a pálya széli bekiabáló, a másik pediglen a turnuson lévő önjelölt bíró, a mindenhez értő köz-ember. Mégis, ott volt még abban a szürke okoskodó polgáriasba átvetkőző emberben az egyszeri zarándok-lélek. Amolyan Isten után, de nem mindig Istenbe kapaszkodó lélek. Később a világégések meghozták a romantika keserű poharát, amit mindenkinek ki kellett innia, aki szembesülni akart a nemrég fronton elhunyt férj, gyermek elhunytát táviratozó illetékesek szemével… Fáradság és kimerültség. E kettő elég volt általában az emberi határok megszaggatásához. Közvetlenül a világégések előtt, majd alattuk s leginkább utánuk, feléledtek a fiatalokat tömörítő egyházi szervezetek (cserkészek, Regnum Marianum, Katolikus Akció) – hisz ne feledjük boldog Salkaházi Sárát, aki megpróbált lelket önteni a lánygyermekekbe, Istent képviselve. Mindeközben és után az éppen illetékes világi hatalom kezdett beleszólni a lelki – ismeretbe. Mégis, a titkos táborozások és misézések és ama lelkes Krisztus nevében való összetartozni akarás ott volt a 60-as és 70-es évek egyházközségeiben. Még Komáromban is. Ha meg szeretnénk találni az ún. vezérfonalat, ami átköthetné az összes itt felsorolt korszakot, akkor a vezérfonal a misztérium iránti őszinte áhítat lenne, melynek az alázat volt és marad a jelenkor számára ama egyetlen mozgatórugója.
Egy olyan jelenben – korban – vagyunk, amikor a sátán nem egy külső rendszeren keresztül próbálja visszatartani az ember Isten iránti vágyát. Sőt, nem is akarja, hogy vétsünk valamely parancs ellen. Egyszerűen csak annyit próbál elérni, hogy Isten ne legyen fontos. De ha már valahogy be is férkőzött pár gondos nagymama segítségével, akkor se próbáljon arra sarkallni, hogy életünk központja legyen, mert elég legyen neki ott a tabernákulumban. Mi itt, Ő ott alapon legfeljebb vasárnaponként rányitjuk az ajtót. Mi sem világosabb, hogy a régi idők – elmúlt rendszerek kiszolgálói és kiszolgáltatottjai, az ember, míg a világot istenítette, lásd vulgáris ateizmus hódolói, addig ma valamilyen könnyen emészthető keresztényies, de nem éppen keresztény energia-istenítés folyik. Sokszor komoly, az igaz Istenre való odafigyelés szükséges ahhoz, hogy Isten legyen életünk központja. «Aki azt hangoztatja, hogy az egység fontosabb, mint Isten az Internacionalista» – mondja Eperjes Károly. Továbbá hozzáteszi: «ezért volt soknak könnyű átállni pirosból kékbe, vagy csak nemzeti tarkába.»
A közelmúltban 2004-ben, amikor a Komáromi Imanapok gyümölcsöt hoztak volna, sokan arra gyanakodtak, hogy a magyar püspökért való ima sikertelen lett volna. Volt, aki gyér eredménynek tekintette, minthogy az akkori Pozsony – Nagyszombati Egyházmegye újonnan felszentelt és kinevezett segédpüspöke alapvetően nem magyar ember lett. Orosch János segédpüspök atya és később általános helynök, mintha nem váltotta volna be a hívek elvárásait. Hisz ő nem magyar, azaz nem teljesen. Mások igenis nagy örömmel fogadták kinevezését, hisz számukra az volt – maradt a fontos, hogy magyarul szóljon és magyarul érezzen, amikor kell. Kinek van igaza? Aki elfogadja, vagy aki protestál ellene? Mindig annak, aki a sorok között kíván olvasni és meg mer bízni a Szentlélek hathatós működésében. Csakhogy a sorok között olvassunk! Orosch érsek atya a maga nemében visszautasította a kommunista állammal való együttműködést. Ennek bizonyítéka, hogy nem került éppen lukratív plébániákra – például Ekecs, Busa. Az akkori államvezetés egyházpolitikájának hathatósnak titulált rendelkezései közé tartozott az is, hogy a fiatal, aktív, a rendszerre potenciálisan veszélyt jelentő személyeket – papokat – el kell lehetetleníteni. Ez nem sikerült. Erre itt van a jelen helyzet és merőben nem a gazdasági problémára, a komáromi bencés ügyre gondolok. A „Bezák ügy” kirobbanását követően az egyházkormányzati problémák akkori és jövőbeli távlataival már jobbára tisztában lévő püspöknek jogában állt volna, az érseki kinevezés visszautasítása. Nem tette, hanem vállalta.
A fentebb említett világistenítés lehet a probléma gyökere, melynek rákfenéje az önistenítés. Mindez fokozatos leépülés eredménye. Első lépésként az ember, elvilágiasodott lelkében nem tudja elfogadni, hogy az egyház nem vegytiszta. Hisz olyan sok a szenny. Jó lenne, ha volna olyan közösség, amely tiszta, és távol van tőle a kísértés és a bűn. Ez egyértelműen ember-egyház probléma. Az utóbbi idők egyházpolitikához nem értőinek kellemetlenkedései erre mutatnak rá. A második lépes az Isten elutasítása, vagy egyszerűbben szólva: felcserélése a világgal, azaz ennek istenítése. Alkalmasint, új szektás jellegű közösségeket alkotnak az ilyenek, gondolván, hogy majd így kialakítható lesz ama közösség, ahonnan távol marad a szenny.
Keresztény kinyilatkoztatás egyik legfőbb mondanivalója, hogy az Isten emberré lett, teljesen hasonult az emberhez s bűnt kivéve (vö. Zsid 4,15). Hallatlan dolog! Isten nem vegytiszta közösséget akart, hanem olyanokat, akik szentekké válnak (vö. Lev 19,2; Mt 5,48; 1Pt 1,16). Viszont ez sok emberben ellenszenvet válthat ki. Leginkább ezért nem akarják elfogadni az egyházat, annak rendes felépítésével. Itt lép fel a média és olyan dolgokat tálal, amelyek sokszor csak részbe felelnek meg az igazságnak. Ahelyett, hogy a tekintélyt erősítené a média, inkább gyengíti azt. A mi kis világunkban a komáromi bencés dolgok vannak porondon, míg a nagyvilágban ott vannak a pedofil botrányok és sorolhatnánk napestig. Ez üzlet. Sőt, ez ékbekiáltó bűn, mert az emberek sallangos, felületes, tájékoztatása az informálás helyett előítéletek gyártására serkentik a kedves polgárt. Maradva a konkrétumoknál: A komáromi bencés ügy feltupírozásából nemzeti kérdést és hitbeli kétséget faragni – az érsek utálja a magyarokat; nem kell hinni a tekintélynek, hisz ipso facto szennyes az. Miközben jobbára gazdasági és egyházjogi – egyházkormányzati – kérdésről van szó. A sorok közé nézve feltehetjük a kérdést: akarunk-e hinni a tekintélyelvben mindannak dacára, hogy nem minden dolgot értünk meg teljesen az egyes rendelkezésekből, magatartásból?
Igen, a tekintély van válságban nem az érték. Ez utóbbit csak ellepte a por, s nem vesszük észre, hogy az egészségtelen, kapitalista énközpontúság elvágja az ember lelkiismeretének köldökzsinórját, mely az Istennel kapcsolt minket össze. A keresztény embernek lelkében a sorok mögé kell néznie, hogy észrevegye, a Szentlélek működése adott, csak nekünk kell több időt fordítanunk lelkünk hathatós gondozására. Végül ne feledjük: amíg a polgármestert a nép választja, addig az édesapát, az édesanyát s így az egyházi elöljárót a Szentlélek. Egyben Szent Pál efezusi kikötővárosban élő híveknek címzett gondolatai figyelmeztessenek bennünket a valóság válságát megélő embereket: «Erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy az ördög cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.» ( Ef 6, 10-13) Hisz ama isteni fegyverzet pont a hit, melynek lényege az alázat.
Nagy Péter atya, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50983,41022,50920″}
