Szívünk említése népdalkincsünkben és archaikus imádságainkban feltűnően gyakori. Olyannyira, hogy pl. kétszázezernél is több lejegyzett népdal más népeknél valószínűleg sehol sem fordul elő.
Papp Lajos nemzetközi hírű szívsebészünk mondja: „Mikor a megnyitottuk a mellkast, az volt az érzésem, hogy egy templom szentélye tárulkozik ki előttem, ahol a szív az oltár.”
A közelmúltban amerikai kutatók bejelentették, hogy meg kell változtatnunk az emberi test működésével kapcsolatos eddigi szemléletünket. Laboratóriumi kísérletekkel igazolták, „hogy mindig a szív fér hozzá először egy olyan információs mezőhöz, amely nem függ sem tértől, sem időtől! Miután a szív továbbította jeleit az agyba, a test csak akkor ébred bizonyos fontos események tudatára.”
Mindez az én megfogalmazásomban azt jelenti, hogy a szív Isten jelenléte a testben. Ha ez így van, akkor a szív az ember legmagasabb intelligenciája, mivel az ész nem tudja megmutatni, kik is vagyunk valójában.
De kik is vagyunk valójában mi, magyarok? Mi a Teremtő célja velünk? Miért kaptuk a Földünkön páratlan Szent Koronánkat, amely Jézus újszövetségi, békét hozó világmodelljét testesíti meg, azt a tanítást, amely az élet értelmét nem a hódításban, hanem a gyógyításban határozza meg? És, hogy ennek a gyönyörű eszménynek szolgálatába állhassunk, beszélhessünk és írhassunk róla, olyan tündökletes eszközt kaptunk, a nyelvünket, mellyel minden bennünk születő érzelmünket, gondolatunkat, hangulatunkat ki tudjuk fejezni? Ezért történik, hogy a legkiválóbb magyar alkotásokon mindig ott fénylik Isten újjnyoma?
Rátki Zoltán „összehasonlító nyelvépítészete” vizsgálódásaiból tudhatjuk, hogy a bolygónkon használt több ezer nyelvnek kb. 624 két hangból – egy magánhangzóból és egy mássalhangzóból álló – ős szava között mintegy 215, ma is rendszeresen használt magyar szó található. Ez kétharmad! Ebből a 215-ből 150 a fő szó, vagyis ige, főnév, melléknév, számnév, személyes névmás, és családnév. Ezekre az ős szavakra kb. 1300 magyar, három hangból álló ragozatlan ős tő – gyök – épül. Ezek a tövek képezik valamennyi szavunk alapját: így őrizhette meg nyelvünk az elődeink által ránk hagyott hatalmas kulturális örökséget, amelyhez a születő újabb és újabb magyar nemzedékek csakis az anyanyelvükön működő iskolákban tudnak hozzáférni.
Amikor a háború után iskolába kezdtem járni Rimaszécsen, a majdnem színmagyar településen csak szlovákul lehetett tanulni. Édesanyám azonban átcsempészett Magyarországról egy elsős olvasókönyvet, s a délelőtti, idegen nyelvű tanítási órák után délután azt lapozgattuk.
Az én két gyermekem magyar iskolába járt Pozsonyban, – fel sem merült, hogy ne így legyen. Ez a hagyomány folytatódik az unokáim esetében is. Életem ajándéka, hogy mint író két évtizeden át azok közé tartozhattam, akiket a költő Illyés Gyula a bizalmába fogadott. Illyés anyanyelve mestere volt, a legnagyobbak közül való, a határon túlra szorult nemzetrészekkel mélyen együttérző magyar.
Gyakran eszembe jut most is, amikor nemzetünk újabb súlyos történelmi helyzetet él meg, de amikor már a világ is válaszút előtt áll: béke vagy pusztulás? A magyaroknak most is, mint államalapításunk óta mindig, kelet és nyugat ütköző zónájában kell kialakítaniuk sorsukat. Itt állunk gyakorlatilag hadsereg nélkül, lélekszámban megfogyatkozva, a megmaradt belső haza ki tudja, hányadik újjáépítésének kezdetén, történelmi keresztutunkat megjártan, megfáradva. És mégis reménykedve.
Nekünk csak az imák ereje biztosíthatja a túlélést, a visszatérés Istenhez. (Világháló: www.világkiralynoje.hu ) De ahhoz az kell, hogy tudatosítsuk, kik is vagyunk voltaképpen, mi magyarok? A mai lélektelen, forrongó, egyre zavarosabb világban nehéz a szülők és a tanítók-tanárok élete is.
Mindenki hajszoltságban és bizonytalanságban él, de magyar szülő ma sem adhat nagyobb, életre szóló ajándékot a gyermekeinek mint azt, hogy anyanyelven taníttatja őket.
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51248,51231,51225,51204″}