Iskoláink sorsa, történelme fontos részét alkotják közösségi emlékezetünknek, még ha néha nem is a legderűsebbeket. Mert ma már egyre kevesebben emlékeznek arra, hogy – például Kassa környékén – magyar iskola is volt Nagyszaláncon, Magyarbődön, Györkén, és további településeken, ahol mostanság magyar szó is alig hallható. De volt két pedagógiai iskolánk – Pozsonyban és Rozsnyón -, amelyekre is leginkább az egyre fogyó volt diákjai emlékeznek.
A második világháború kataklizmáit követő közösségünket ért tébolyult vesszőfutásnak (kitelepítés, deportálások, lakosságcsere, reszlovakizáció) máig ható következményei vannak, mégis, amikor több mint 65 évvel ezelőtt újra indultak a magyar iskolák, csodálatos hűségről és kiállásról tett tanúságot ide szakadt nemzeti közösségünk: településeinken egymás után nyitották meg kapuikat a magyar iskolák. Jöttek sűrű sorban az anyanyelvre és nemzeti kultúrára kiéhezett gyerekek, de hiányoztak a képzett pedagógusok, mert azokat korábban kizsuppolták az országból. A hatalom gyorstalpalókat szervezett, ahol a lelkes fiatalokat néhány hónap alatt igyekeztek a pedagógusi pálya alapjaival megismertetni. Kényszerhelyzet kényszermegoldást szült; a „kurzusos” tanítók egy része távúton tovább képezte magát, az ideiglenesen katedrát választókat később szakképzett oktatók váltották fel.
1952-ben magyar pedagógiai iskola nyílt Pozsonyban, majd egy esztendővel később Rozsnyón. A pozsonyi székhely a természetes adottságokból adódott, de Rozsnyó is méltó székhelynek bizonyult, hiszen Felső-Gömör központja nemcsak bányáiról volt híres, hanem már a Monarchiában két főgimnáziuma volt (premontrei és evangélikus), saját lapja (Sajó Vidék) és olyan kulturális hagyományai, amelyek a várost felírták a magyar kultúra, irodalom és művészet térképére. Nem csoda, hogy a várost a Sajó menti Athénként aposztrofálták, Fábry Zoltán pedig a városon átfolyó patak szerint Drázus-parti Athénként. Az ötvenes években még magyar többségű város polgársága komoly erősítést kapott a pedagógiai iskola odahelyezésével. Az azóta eltelt évek asszimilációja azonban sűrű sorokat vágott Rozsnyó magyarságának a soraiban!
A nyolc esztendőt megélt Rozsnyói Pedagógiai Iskola (1953 – 1961) a volt evangélikus gimnázium épületében kapott elhelyezést, amelyet államosítás címen elvettek az egyháztól. Ha nem is esett sok szó az épület múltjáról, szecessziós stílusban épült homlokzatán ott volt az eredeti küldetést igazoló cím: GYMNASIUM, illetve a torony nélkül is méltóságot árasztó épülete az evangélikus templomnak, amit a vallást nyíltan üldöző totalitárius rendszer kerítéssel különített el az iskolaépülettől! A kor szellemét jól jellemzi, hogy az evangélikus gimnáziumban végzett jeles magyar és szlovák személyiségekről nyíltan nem esett szó, csak kevesen tudták, hogy az épület alma materje volt Fábry Zoltán mellett Pákh Albert írónak, Madarász Viktor festőművésznek és további jeles egyéniségeknek.
A pedagógiai – mostani szóval – szakközépiskola teljes mértékben teljesítette küldetését, mert végzőseiből alsó tagozatos tanítók (zömében: tanítónők) lettek, akik arra tették fel az életüket, hogy kisdiákokat tanítsanak. Voltak közöttük olyanok is, akik levelező tagozaton tanári oklevelet szereztek, ledoktoráltak, esetleg főiskolai, egyetemi katedráig jutottak. A többségük azonban vidéki kisiskolában szolgálta a (cseh)szlovákiai magyar oktatásügyet, és a hatvanas években részese lett iskoláink felmenő gyarapodásának, felemelkedésének. Nyilvánvaló, hogy a sikeres évtized nem csak az ő érdemük volt, de a Rozsnyón végzett több mint háromszáz magyar pedagógus fontos szerepet vállalt ebben a lélekemelő munkában – szolgálatban.
Az iskola nyolc év után jogutód nélkül megszűnt, szovjet mintájú pedagógiai ‘institút’ vette át a helyét, nem Rozsnyón – Nyitrán. Igaz, rozsnyói PG-nek jogelődje sem volt, csak a szükség szülte, és a szellemiségét látva talán létrehozói is megbánták tettüket! Erre példa volt az 56-os magyar forradalom, amikor állambiztonsági kopók szállták meg az iskolát, de március 15-e körül is mindig ott szaglásztak, igazolva a mindenkori hatalom akkori és máig tartó bizalmatlanságát irányunkba.
De utólag másfajta bizalmatlansággal is találkozik az ember, amit generációs bizalmatlanságnak is nevezhetnénk. Mert, úgymond: aki az ötvenes években volt középiskolás, az biztosan kollaborált a diktatórikus kommunista rendszerrel! Érdekes, mi ilyesmire nem is gondoltunk, hanem éltük a boldog – különben: szerény, szinte zárdai szigorúságú – diákéveket, és még olyan – manapság kegyetlenségnek tartott – mozzanatokat, mint a nyári építőbrigád szimbolikus bérért, vagy az őszi krumplibrigád, és más ingyenes társadalmi szolgálatokat, adottnak vettük. Tagjai voltunk a CsISz-nek (Csehszlovák Ifjúsági Szövetség), felvonultunk május elsején, amikor Rozsnyó közönsége türelmetlenül várta, mikor érkezik a PG-sek lüktető, dalos felvonulása az Őrtorony alatti dísztribün elé, de műsort adtunk a csehszlovák-szovjet barátság hónapja alkalmából is. Azt pedig senki sem vonta kétségbe, amikor az érettségi bizonyítványhoz elhelyezkedési végzést – „dekrétet” – kapott, pedig sokan az első szolgálati helyükkel először a térképen találkoztak!
Volt egy sajátossága is az iskolának: a kisebbség volt a többség! Ugyanis voltak szlovák osztályok is, de amíg magyarból kettő volt, addig szlovákból egy. Ebből kifolyólag a tantestület is többségében magyar tanárokból állt, az össziskolai eseményeken dominált a magyar nyelv és a magyar kultúra, ami sohasem eredményezett elégedetlenséget sem a tanárok, sem a diákok körében. Jól megvoltunk egymással, igaz míg a magyar osztályokba az egész országból érkeztek diákok, a szlovákba Gömörből és a szűkebb régióból, ami azt is jelentette, hogy a szlovák osztály diákjainak zöme beszélt magyarul. Aki meg nem beszélt, az úgy járt akár díszfelvonuláson mellettem menetelő több mint két méteres Stano Kollárik, aki a többi szlovák iskolatársunkkal együtt velünk fújták a magyar népdalokat és forradalmi dalokat, és csak később vallotta be, hogy például a forradalmi dalban szereplő „vezess a harcra!” részt ő „Csucsma a Barca”-ként énekelte!
A pedagógiai iskola megszűnése után alapiskola költözött az épületbe. Az érettségi találkozókra visszajáró öregdiákok igyekeztek végigjárni volt alma materjük minden zugát, igaz közben sok változás történt, az átépítéssel a homlokzat durva elrondítása kimondottan ártott a patinás épületnek. Most kezd visszaállni itt is az élet rendje; az evangélikus egyház fokozatosan újítja meg az épületet, evangélikus óvoda működik benne azzal a nem titkolt szándékkal, hogy lesz ott majd evangélikus iskola, és talán egyszer (újra!) evangélikus gimnázium is!
Tizenhat évvel ezelőtt sikerült egy össziskolai találkozót megrendezni a volt diákok és tanárok számára. Akkor még ott volt az iskola volt legendás igazgatója, Bollobás Béla, és olyan jó nevű tanárok, mint Pálmai Rudolf, Kossuth János és Simonyi Gyula. Azóta már az iskola valamennyi tanára az égi katedrán szolgál. Egyben sikerült egy kis emlékkönyvben megörökíteni az iskola történetét és az itt végzett 313 magyar pedagógus nevét.
Mivel a volt diákok a létvég célegyenese felé tartanak, ismét össziskolai találkozót terveznek azzal a céllal, hogy volt iskolájukon emléktáblát helyezzenek el. Az emléktábla állításának engedélyezése jó úton halad a műemlékvédőknél és a rozsnyói evangélikus gyülekezet elöljáróságánál, s ha – protestáns szokás szerint – az égiek is kegyesek lesznek a kezdeményezéshez, akkor június 20-án kerül sor erre az eseményre. Igaz, szponzort, támogatót a táblához nem sikerült szerezni, és ha továbbra sem sikerül, akkor közadakozással oldják meg a tábla felállítását.
Máté László, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52440,52416,51773,51357,51552″}
