Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós 1921. január tizedikén született Rév-Komáromban és 2015. február tizenkettedikén hunyt el Budapesten. Végső búcsút március tizenkettedikén a Farkasréti temetőben vettek tőle.
A Trianon utáni magyarság egyik legkiválóbb személyiségét tisztelhetik majd benne az újabb és újabb nemzedékek is, hiszen Zsuzsa néni felbecsülhetetlen értékű szellemi hagyatékkal, örök ihletforrással ajándékozott meg bennünket. Koporsóját március tizenkettedikén a Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójában helyezték el.
Miközben, jóval a szertartás megkezdése előtt, Takács Andrással, jeles néprajzosunkkal együtt csendben elbúcsúztunk tőle, eszembe jutott, hogy az általa felgyűjtött több tízezer archaikus népi imádságunk szavaiból ő már megépítette azt a gyönyörű templomot, melyet Makovecz Imre kövekből és fából szeretett volna emelni, de terve mindeddig csupán rajzok halmaza. 
Zsuzsa néni legfontosabb értékeinket: a családhoz, a nemzethez és az Istenhez kötődő hűséget élte meg kilencvennégy esztendeje folyamán. A mi, felvidéki magyarságunk történetének legfényesebb lapjaira kerül majd – ha egyszer megírja valaki – az ő rendkívüli segítsége a hatvanas években Illyés Gyula, Németh László, Jancsó Adrienn és más, kiváló magyarországi művészek kassai és stószi látogatásának megszervezésében. Még szerencse, hogy pár éve megjelent Máté László könyvecskéje a kassai Batsányi Kör működéséről, s abban a Fábry Zoltánnal és a felvidéki magyarság „keleten” élő, abban az időben még egymást segítő, összetartó magyarjaival való találkozások is helyet kaptak. Ebben a kis kötetben olvasható a Csemadok akkori kassai mindenese, Béres József jellemzése Erdélyi Zsuzsannáról: „Zsuzsa az őrangyalunk volt.”
Maga a temetés is mintha az ő lelkiségét tükrözte volna: bizonyosra veszem, hogy a többszáz gyászoló a lehető legnagyobb tisztelettel és szeretettel érkezett a szertartásra, s ez a szinte sugárzó viszonyulás mintegy visszatükröződése volt az elhunyttal való múltbeli találkozások hangulatának, hála a műveiből áradó tudásért, köszönet személyes varázsáért.
Ezen a temetésen megélhettük, hogy a búcsúzók mindegyike: Bíró László tábori püspök, Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Balogh Zoltán miniszter, Voight Vilmos néprajztudós és Dávid Katalin művészettörténész ugyan más-más megközelítésben, de minden esetben a lelkük legmélyéről feltörő mondatokkal emlékeztek, – megvallva az elhunytnak is, mit gondolnak róla és mi mindent köszönhetnek neki.
A többszázas, gyászoló tömeg tagja volt Mádl Ferencné és Antall Józsefné, két köztársasági elnökünk özvegye, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Jankovics Marcell, nemzetközi hírű rajzfilm rendező, Klukon Edit zongoraművész, Juhász Judit, a Magyar Művészeti Akadémia titkárságának vezetője, és korunk magyar értelmiségének számos képviselője.
A Felvidékről Mács József író és Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök tisztelgett jelenlétével, s a már említett Takács András és e néhány mondat szerzője. Erdélyi Zsuzsanna elmondhatta magáról: Annyim, van, amennyit adtam. A felvidéki őrangyal a Nagyboldogasszony égi udvarába röppent, hogy onnan is segítsen bennünket újabb súlyos, a fennmaradásunkért vívott történelmi csatáinkban.
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51843,51793,46100″}
