1965. június 25-én hajnalban közel egyhetes szakadatlan árvízi védekezés ellenére betört Gútára a Duna vize. A település nagy része ezen a napon víz alá került. A természeti csapás hatása, jelentősége két emberöltő távlatából is vitathatatlan: Gútán az emberek a mai napig „árvíz előtti” és „árvíz utáni” időszámításról beszélnek – s valószínűleg ez már így is marad.
Angyal Béla „Az árvíz, Gúta 1965-1966″ címmel a hetekben megjelent könyvében így írja le az ötven évvel ezelőtti eseményeket: „Hajnalban a falu panaszos tehénbőgésre ébredt(…) Az első ház reggel nyolc óra körül omlott össze.
A férfiak, akik otthon maradtak a vízbetörés utáni napokban is, máig emlegetik a házak összeomlásának a zaját, hiszen a víz jól vitte a hangot. Távolról is hallották az összeomlott házak, a recsegő tetőszerkezetek moraját. A kutak megfertőzöttek, mindent víz, sár és szenny borított(…) A vízen állatok bomló tetemei úsztak. A házőrző kutyák egy részét a katonák az evakuálás során agyonlőtték, hogy ne legyen rájuk gond.” A közel egy évet felölelő gútai vészkorszakról ehhez hasonló átfogó munka még nem született, pedig a téma korábban is indokolttá tette volna, hiszen – mint, ahogy a szerző könyvének bevezetőjében megállapítja – „a katasztrófa méreteiről és következményeiről az érintett területek lakosságának máig nincs reális elképzelése.”
„Az 1965-ös dunai árvíz a Gútát és környékét ért legnagyobb elemi csapás volt a 20. században. Tízezrek hagyták el otthonaikat, házak ezrei dőltek romba, falvak tucatjainak arculata változott meg a katasztrófát követő néhány esztendőben. Következményei szinte máig hatnak, és nyomot hagyott az egész (cseh)szlovákiai magyarság életében” – írja Angyal Béla.
A korabeli hazai magyar sajtóban megjelent cikkek, riportok és képriportok gyűjtésének válogatásából a szerző helytörténeti munkájában Gúta sorsával, az itt lezajlott eseményekkel, a gútai emberek által megélt történésekkel ismerkedhet meg az olvasó. A több mint százhúsz oldalas kiadvány az árvíz történetét és lefolyását mutatja be, az árvízveszély megjelenésének napjától az evakuálás során távoli helyekre kihelyezett iskolák diákjainak a hazatérése napjáig. Angyal a könyv bevezető tanulmányában részletesen kitér a Duna mente árvíz-és belvízvédelmének történetére, múltjára, majd aprólékos bontásban foglalkozik az 1965-ös dunai árvíz lefolyásával, összefoglalva annak következményeit is. Nem kerüli el a felvetődő kérdéseket sem, sőt igyekszik azokra választ adni: mi volt az oka a nagy árvíznek, megelőzhető-e lett volna és milyen problémák merültek fel a védekezés, a mentés során?
Írásában azt a kortörténeti fontosságú, máig makacsul a köztudatban élő téves nézetet cáfolja meg, mely szerint Kulcsodnál felrobbantották a gátat. Véleménye szerint természeti katasztrófa történt, és ezt igyekszik könyvében is alátámasztani.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában megjelent kötetet az emeli ki a hasonló, szakmai jellegű munkák közül, hogy Angyal Béla részese és átélője volt a drámai időszaknak. Könyvébe beleszőtte személyes emlékeit és szülővárosával kapcsolatos történéseit, melyet másodikos alapiskolásként élt meg. Talán ezért is fontos az időhatár, az egy év, amit a könyv feldolgoz.
A szétszakított gútai családok a katasztrófa után csaknem egy évvel egyesülhettek újra, hiszen 1966. júniusának végén tértek haza azok az idegenben tanuló diákok – köztük a szerző is –, akik az árvíz miatt kényszerültek elhagyni otthonukat.
Az árvízkárok hatalmasak voltak a Csallóközben és a Mátyusföld déli részén. Ezekről a könyv részletes adatokat közöl.
A mentési munkálatokban három hadsereg is kivette a részét: a csehszlovák hadsereg, a magyar néphadsereg és az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet csapatok. „ Az egész ország feszülten figyelte ezekben a hetekben a televízió és rádió tudósításait a dunai árvízkatasztrófáról. Még le sem vonult az ár, megmozdult az egész ország a károsultak megsegítésére (…) Ezekben a napokban tovább folyt a lakosság elszállítása, az értékek mentése a veszélyeztetett falvakból. Ez volt Csehszlovákia történetének legnagyobb evakuálási akciója” – olvasható a könyvben.
Angyal Béla érdekes megvilágításba helyezi a Csehszlovákiában élő nemzetiségek kapcsolatát. Erről így ír: „A nemzetiségek együttélésére is jelentős hatással volt az árvíz az akkori Csehszlovákiában. Az ország többségi cseh és szlovák lakosságának nagy részében először tudatosult a második világháború óta az a felismerés, hogy a déli országrészen nagyszámú magyarság él. Az itteni lakosság evakuálása (…) a magyar gyermekek elhelyezése a távoli vidékeken, mind azt eredményezte, hogy rácsodálkoztak erre a jelenségre. Ugyanakkor a magyar szülők körében vegyes érzelmeket keltett gyermekeik elszállítása cseh és szlovák vidékre, ahol nem értik a környezet nyelvét. Még két évtized sem telt el azóta, hogy csehországi munkaszolgálatra hurcolták a magyarok tízezreit, és ezek a fájó élmények addig kimondatlanok és földolgozatlanok voltak. Idővel azonban megnyugodtak a kedélyek a magyar szülők döntő többsége elengedte a gyerekeit, és később elismeréssel szóltak a róluk történt gondoskodásról a kihelyezett iskolákban.” Védnökséget vállalt városok, járások és üzemek képviselői látogattak el az ország déli részébe és munkájukkal segítették az árvízkatasztrófa sújtotta falvak újjáépítését. „Az érintett falvak lakossága ma is hálával gondol vissza az akkor nyújtott hatalmas segítségre” – írja az árvíz után ötven évvel Angyal Béla.
A könyv előszavában Gúta polgármestere, Horváth Árpád arról ír, hogy e könyv megjelentetésével abban bíznak, hogy nem merül feledésbe még sokáig a csallóközi emberek hősies küzdelme az árral. A kemény borítású gazdag illusztrációs anyaggal, az évtizedeken át gyűjtött és válogatott korabeli újságcikkekkel, képmellékletekkel bővített kiadvány a gútai városi önkormányzat anyagi támogatásával jelent meg. 2015. július 3-án és 4-én Gútán megemlékezéseket tartanak az árvíz ötvenedik évfordulója alkalmából. A kétnapos rendezvény szombati napján személyesen a szerző mutatja be könyvét, amely elérhető áron (4 €) meg is vásárolható.
Szalai Erika, Felvidék.ma