Albert Sándor remek, elemző írásában foglalta össze mindazt, amit a komáromi tiltakozó nagygyűlés kapcsán tudnunk kell, hogy még egy olyan laikus számára is, mint én, sok minden érthetőbb lett. Mint elmondta, a szlovákiai magyarság nem először emeli fel a szavát az őt ért sérelem kapcsán – sőt, már egy sikeres petíción is túl vagyunk.
Ámde, mindez láthatólag nem érte el a hatalom ingerküszöbét. Ha pedig nem érte el, akkor erősebb ingerre van szükség!
Most folyik a választási kampány, amikor a kormánynak végképp nincsen szüksége negatív reklámra. Mi lenne, ha mi mégis gondoskodnánk némi negatív reklámról? A szlovák médiában, fizetett hirdetésben hívnánk fel a szlovák választók figyelmét, hogy ma még csak a mi, 26 ezer aláírással megtámogatott jogos követelésünket söpri le az asztalról Fico kormánya, de holnap, lehet, hogy az ő jogos követeléseikkel teszi ugyanezt.
A másik lehetséges út a jogi, mint arra Albert Sándor is utalt cikkében. Ha az nem diszkrimináció, hogy a szlovák iskolában 9 órában tanulják a diákok ugyanazt, amit a magyar iskolában csak 5 órában tanulhatnak a gyerekek, akkor nem tudom, hogy mi számít annak. Akkor talán az értelmező szótárban is újra kellene írni a diszkrimináció fogalmának a meghatározását.
Az eddigi gyakorlat se volt megfelelő, mint arra Albert Sándor szintén rámutat, hogy tudniillik a magyar iskolák a szabadon felhasználható órakeretből pótolták ki azt a hiányzó négy órát, amit a minisztérium elvett tőlük. Ugyanis, ezzel a magyar iskola hátrányba került a szlovák iskolával folytatott versenyben, amelyik arra használhatja fel a rendelkezésére álló szabad órákat, amire való. Hogy speciális képzést nyújtson a diákjainak.
És az imént nem véletlenül használtam a verseny szót. Ugyanis, ma az oktatás is csak egy szereplő a szolgáltatások piacán. Az iskolák is ugyanúgy kínálják fel szolgáltatásaikat iskolai beíratás idején, mint teszem azt egy színház a bérleteket az előadásaira, aztán a szülő választ, hogy melyik iskolában kapja gyermeke a lehető legjobb oktatást.
Érdemes lenne az illetékeseknek elgondolkodni rajta, hogy vajon hány magyar gyereket vesztettünk el, akinek a szülei úgy gondolták, hogy szeretnék, ha a gyerekük valamelyik tantárgyat emelt óraszámban tanulná?
Úgy vélem, hogy ezekre a kérdésekre kell megtalálni a válaszokat, minél előbb, mert az idő sürget, és a harangokat már meghúzták!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
