A Dobos László Irodalmi Társaság (DOLIT) magyar anyanyelvünket minden időben megvédi. Szakál Gábor fejti ki véleményét.
„Meddig sz/ép/ az irodalom…?” Ezzel a témával tartott Mihályi Molnár László, irodalomtanár nagysikerű előadást a Dobos László Irodalmi Társaság szervezésében november 9-én a kassai Márai Házban. Erről Balassa Zoltán számolt be a Felvidék.ma hírportálon. Az előadást élénk vita követte, amiről szintén tudósított.
Az írás és témája az olvasók körében nagyon kedvező fogadtatásra talált – egy hozzászólás kivételével. Véleményét a szabadság harsona jegyében fejtette ki a szabadosság hamis leple alatt.
Nekem nincs facebookom, így itt szeretnék reagálni. Úgy gondolom, a szép és ép irodalomnak jelenleg berkeinkben több józan ítélőképességű követője van, mint a kétes trendinek, a „megbotránkoztatás” művészetének hódolók táborában.
Részünkről engedtessék meg, hogy egyelőre mi határozzuk meg, meddig sz/ép/ az irodalom. A magukat mindenhatóknak képzelő mentorokra nincs szükségünk ahhoz, hogy megállapítsuk mi a szép és mi a csúnya. Az lehet, hogy olyan világban élünk, ahol a csúnya, az ápolatlan külső, a kopott, lyukas farmer, a trágár a divat, de mi Arany János, Kosztolányi, Márai, Illyés Gyula, Reményik Sándor és végül, de nem utolsósorban Dobos László szellemi örökségének szellemében, az antik kalokagáthia által körülhatárolt esztétikumot akarjuk és fogjuk követni.
A „szépnek lenni testben, lélekben, ruházatban, gondolatban” ideálja szerint akarunk élni, alkotni és lélegezni, és nem hagyjuk, hogy emiatt egyes trendi imádók vagy annak behódolók kilopják környezetünkből a levegőt! Tesszük ezt a mi számunkra legdrágább és legkedvesebb, édes anyanyelvünk szépségének megőrzése érdekében, amelyről G.B.Shaw a következő, számunkra nagyon megtisztelő és hízelgő szavakat vallotta: „ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem értékesebb lehetett volna!”
Mi nem akarunk a másképpen gondolkodókkal háborúzni, mert nem is érdemes. A mi értékrendünk ugyanis másról szól.
Viszont jogot formálunk arra, hogy anyanyelvünket minden időben megvédjük az alattomosan belopakodó mocsoktól, a szabadosság leple alatt tántorgó, esztétikumromboló divatáramlatoktól, a nyegle aszfaltszagú mondatfűzésektől, a fiataljainkat rossz irányba terelő „megbotránkoztató” művészi ábrázolásoktól, a nevelés és a felvilágosítás helyett, a fiatalokat is megdöbbentő trágárságoktól. Nem értünk ezzel egyet még akkor sem, ha „a művészetnek ehhez joga van.” Mert a mi színházainknak, iskoláinknak, szépirodalmunknak jelenleg nem ez a küldetése, és nem is erre vannak elhívatva.
Úgy gondolom, a művészetnek sincs joga a tehetséget vulgarizmusokkal pótló ábrázolásokhoz. Mert minden gyanús divatáramlatot a tehetség hiánya teremtett.
A Dobos László Irodalmi Társaságtól (DOLIT) nagyon távol áll a politizálás. Mégkevésbé, hogy „kisajátítsuk magunknak a művészetet egy bizonyos ideológia jegyében….?!” Ezt a régmúlt nagyon jól ismert, gyászos ideológiái próbálták megtenni – kevés sikerrel. A DOLIT viszont apolitikus társaság, a jövőben sem kíván semmilyen politikai tömörülést kiszolgálni.
Ezt tessék nagyon jól az emlékezetbe vésni.
Megjegyzem a politikum jegyében nem is lehet e nemes küldetésnek eleget tenni. Nagyon félrevezető és kontraproduktív lenne.
Mi csupán a valódi értékekre szeretnénk fókuszálni és átmenteni, megvédeni azokat az ártalmas divatáramlatoktól.
Végezetül idézni szeretnék Nyíri Péter, a sátoraljaújhelyi Magyar Nyelv Múzeumának főosztályvezetője 46. Kazinczy Napokon elmondott, nagy tetszést arató előadásából.
Nyíri Péter: „Nyelvtarisznyánkban gyémánt van, amiről keveset tudunk. Megédesíti az életet és művészetté formál. A költészet eszköze, melynek anyaga a nyelv. Ez az irodalom ereje, magasabbrendű célja. A forma által megnemesített szellemi táplálék. A klasszikusok mást üzennek, mint a jelenkor irodalmi kiemeltjei.
Az egyik legnagyobbnak tartott, sokszor díjazott író kijelentette, a művészet nem megoldás semmire, ez meg is látszik írásain. Itt szembesülünk az írástudók felelősségével. (…)
A mindennapi nyelvhasználatnak is van tétje? Az ember szómagok elhintője. Utunkon a Teremtő felé, a szavak társaink. Nemzeti létünk hajléka, a lét minőségét határozza meg. A nyelvvel lehet, gyógyítani, vigasztalni, téríteni, de öngyilkosságba hajszolni is. Lehet vele, vétkezni, hazudni vagy nyelvi agressziót elkövetni.
A fiatalokkal gyakoroltatni kell, hogy felelősséggel forduljanak a nyelvhez. Nemcsak sokszínűségével hat. A nyelv a miénk. Mi vagyunk, akik használjuk és őrizzük, mert csak így tudjuk megőrizni magunkat, megmaradni.”
Szakál Gábor, Felvidék.ma
A szerző a Dobos László Irodalmi Társaság elnöke {iarelatednews articleid=”57421,53818″}
