Reménykedünk 1989 óta, hogy a demokrácia megoldást nyújt nemzeti és egyéni problémáinkra. Csakhogy a demokráciával van egy nagy gond. Ha egy kérdés elér 50,01 százalékot, a feltett kérdés igazsággá válik, a 49,99 százalék véleménye, igazsága pedig hamis, bukott állítássá.
Az igazán elgondolkoztató , hogy a többség igazsága mennyire közelít egy egyetemesnek mondható válaszhoz. Főleg akkor, amikor ránk a diktatúra után szinte rögtön a fejlett demokrácia-technológiát alkalmazzák.
Tudatosítanunk kell, hogy a demokratikus rendszer üzemeltetői – a pártok -, amelyeknek egyetlen céljuk a (politikai és gazdasági) hatalom megszerzése és megtartása minden áron. Erre durva, ill. kifinomult manipulatív technológiák, eszközök állnak készen, és mivel a győzelem (legyen az akár csak 50,01 százalékos is) mindent igazol, a kéjes hatalomvágy gyakran elfojtja az eszközök használatából keletkezett erkölcsi skrupulusokat.
A kiforratlan pártstruktúrákkal rendelkező társadalmakban az egyik kedvelt eszköz az ún. szalámi technika, ahol az egyik meghatározó erő a másik oldalt felszeleteli, felaprózza. Ha belegondolunk, a szlovákiai hatalmi struktúrát három részre oszthatjuk: az ún. baloldal, jobboldal és a magyar politikai képviselet (amit magunk inkább jobboldalinak minősítünk, de nemzetiségi pártként ideológiák felett kellene állnia).
Azt a pártosztódást, amit az utóbbi években tapasztalunk, nem minősíthetjük másként, mint a másik oldal tudatos politikai háttérmunkájaként a cél érdekében. Elégséges megtalálni a megfelelő személyt, aki pénzéhségből, hatalomvágyból, vagy személyes hiúságból motiválva megalakítja az új pártstruktúrát, és micsoda öröm, amikor esetleg eléri a bejutási küszöböt, és egy-két ciklus erejéig a hatalom valós birtokosának képzelheti magát. A politika vagy hatalomközelség, mint egy céda, megragad bárkit, hogy az adott testületben való részvétele, részvételének lehetősége, esetleges munkája a saját politikusi egót, nagyságot és különlegességet fényezze. Miközben a valódi cél, a választói bázis képviselete, elsikkad.
Ha visszagondolunk a (cseh)szlovákiai magyarság parlamenti képviseletére, a rendszerváltás után nagyon gyorsan, szinte pár év alatt a számarányát tükröző stabil és tudatos erővé tudott alakulni. Az elért stabil 10-12 százaléknyi szavazat egy erős mérleg nyelve pozíciót teremtett.. Sőt, a kormányzási részvételük két ciklusa alatt az MKP megfelelő szakmai munkája a szlovákság elfogulatlan részében szimpátiát keltett, ami szlovák szavazatokban is megjelent.
A magyarság parlamenti képviseletének ellehetetlenítésére két dolgot kellett elkövetni. Megosztani, illetve. a pozitív képet diszkreditálni. A diszkreditálás folyamata a fontosabb, mert nélküle a megosztás sem jöhetett volna létre. A kormányzás utáni ellenzéki működésben olyan döntésekkel provokálták a képviseletet, amire csak kemény válaszokkal lehetett felelni. Ez segített az addigi pozitív kép lerombolásában, és kialakult az a párhuzam, hogy az MKP ugyanolyan radikális, mint a Szlovák Nemzeti Párt, ami mindkét pártstruktúra térvesztéséhez vezetett.
Természetesen a „politika cédája által befolyásolt” képviselőink is tettek róla, hogy a kép ne javuljon. A jelöltállítás – kívülről tekintve szórakoztató – egyeseknél élet-halál harccá fokozódott az első húsz helyért. Ha már valaki odakerült, a munkája nem mindig a választói kiszolgálásában merült ki, hanem a saját személyének megfelelő pozicionálásában. A politika másik mindenkori veszélye, mikor még a jó ügy felvállalása is a gazdasági hátország megrendeléséből, nem pedig a választók igényének felméréséből következik. Ilyen pl. a déli gyorsforgalmi út pozitív erőltetése, furamód csak a kormányzás utolsó évében. Nem a döntéssel, hanem a mechanizmussal volt gond.
Az, ami az MKP elnökének leváltása, és az utána 2009-ben létrehozott ellenpárt kialakítása és az egymás elleni harc idejében lefolyt, azt mindkét oldalon személyes hibasorozatokként szemlélhetjük. A volt elnök, kihasználva a radikalizált MKP képet, egy mindenkivel megegyezni kívánó pártformációt hozott létre, fő a békesség jelszóval. Így választóinak a konfliktusmentesség iránti igényét kihasználva, tulajdonképp csak magát tudja képviselni, ill. a politikai cédát. A megmaradt MKP pedig a régi klisék alapján küzd az új párttal, az ellenséges sajtóval, de legfőképp önmagával.
A történések azért veszélyesek, mert részarányunk nem engedi meg azt a luxust, hogy két (három) párt küzdjön ebben a homokozóban, magáért a képviseletért. Olyan képviseletért, ahol a programalkotás általában értelmiségi szakmunka, valós igényfelmérés és stratégia nélkül. És ez a potenciális magyar választóinkat már nem is nagyon érdekli.
Lehet, a gyors kiútkeresés, új képviseleti struktúra kialakulása könnyebben és gyorsabban menne végbe, ha a MOST-HÍD sem érte volna el a bejutási küszöböt. De a helyzet adott, és a személyes sértődöttséget félretéve, nem a másik legyőzésének kényszerével, hanem a 50,01- 49,99% logikáját elfelejtve kell a hatékony képviseletért az új utat megtalálni a szlovákiai magyarságnak.
Matus Tibor, Felvidék.ma
