2016. június 3-án volt Méry Beáta képzőművész kiállításának megnyitója a balassagyarmati Szerbtemplom Galériában. A kiállítást a helyi Mikszáth Kálmán Művelődési Központ szervezte.
Méry Beáta elő önálló kiállítása Ipolyságon volt 2012-ben Feltárás címmel, majd szintén 2012-ben a Horror Vacui című kiállításával mutatkozott be hazai közönség előtt Somorján. 2014-ben a budapesti Hunyadi kultúrműhelyben Apokrif című kiállítása volt látható, tavaly, 2015-ben pedig a tatai Kuny Domokos Múzeumban az Árnyból szőtt fény cíművel jelentkezett, melyről mi is beszámoltunk.
A felvidéki Somorján élő képzőművészről és képeinek világáról Sóvári Melinda méltatása nyomán most többet is megtudhatnak a Felvidék.ma olvasói.
Úgy tartják, az ikon akkor felel meg rendeltetésének, ha fényt áraszt, a fényt ugyanis nem lehetséges ráfesteni a képre – az vagy sugárzik belőle, vagy sem. Méry Beáta képeiben titokzatos fényforrás rejtezik, mely átragyogtatja, átlényegíti a színeket, és az apró figurákat, amelyekből a kép egy egésszé áll össze.
Formájukat, felépítésüket tekintve első ránézésre mintha szőnyegeket látnánk. Ám közelebbről szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy a felületnek szőttes textúrához vajmi kevés köze van. Szövedék jellegét a sajátos módon felépített festés és a grafikai eljárás együttes alkalmazása adja. Parafadugó-pecséthenger segítségével képződtek ama rusztikus, nyomott felületek, melyeken hol élesen, hol töredékesen rajzolódik ki a mintázat, amely narratívan egészíti ki a geometrikus, dekoratív, festett felületeket.
A képek négy, az emberiség sorsát alapvetően meghatározó témát járnak körbe – a szó szorosabb és tágabb értelmében is – ezek; a háborúk, a katasztrófák, a betegségek, és a bűnök. A nagy egész mozaikszerűen épül fel – s a kompozíció, a ritmusok lüktetése, a ciklikusan visszatérő elemek, az emberfolyam körben járása organikussá teszi, élettel telíti, megmozdítja a statikus geometriát. A lüktetést, pulzálást a színek dinamikus használata erősíti. A hagyományos értelemben vett szőnyeg vagy dekoratív, vagy narratív, nem bír igazán képi jelleggel – miféle varázsszőnyegek hát ezek? Hová, mi felé repítenek bennünket, mire próbálnak rámutatni?
Beátával az egyetemi éveink alatt ismerkedtem meg. Így hát valamelyest nyomon követhettem e sorozat születését, alakulását, mely a diploma évében készült. Munkám során engem is hasonló kérdések foglalkoztattak, így alkalmanként megosztottuk egymással gondolatainkat, együtt fejtegettük a világ nagy kérdéseinek áthatolhatatlan szövedékét – hol szavakkal, hol ki-ki saját képalkotó eszközével; ő a dugónyomatok láncolatával, én cérnaszálakkal. Mindkettőnk munkájának gyümölcse valamiféleképpen szövevény jelleggel bír.
Bea itt látható alkotásai hatásukban a keleti, orientalista tradíció jellegzetességeit mutatják, utalnak az imaszőnyegre, a mandalaformára, de mégsem kötődnek irányzottan egyik valláshoz sem. Számomra a fényforrás kérdése a legérdekesebb. A színek és formák szinte úsznak, morajlanak ebben a fényáradatban.
A koncentrikus elrendezés befelé – nem csupán a kép közepe felé, hanem annak belsejébe irányítja, vonzza a figyelmet. A kép tere kibővül, mintegy kaput nyitva egy negyedik dimenzióba – mintha maga az Úristen válna láthatóvá, aki előtt transzparensen fut végig – mind térben, mind időben – az emberiség történelme az ornamentika által, tele háborúval, bűnnel, betegséggel és katasztrófával.
Körbe-körbe fut megállás nélkül, folytonosan ismétlődve, vaskos évezredeken keresztül, s közben tán észre sem veszi azt, Aki mind e mögött húzódik, figyel, várakozik – olykor beavatkozik, mert szerető, Atyai szíve nehezen viseli az őt semmibe vevő, hűtlen, bűnökkel terhelt, iránta közömbössé vált gyermekeit. A tékozló fiait visszaváró, irgalmas Atya szomorú s egyben reményt keltő portréi ezek. A tiszta, leegyszerűsített, letisztult megfogalmazási mód kibontja, megformálja az Ő arcát. A felületes szemlélő számára rejtve marad, de aki az igazság útján jár, az a rétegeken keresztül rálelhet, találkozhat Ővele.
Beátával mindketten vonzódunk az archaikus falusi életmódhoz. A fővárosban töltött évek alatt egyre nyomasztóbbá vált számunkra az a fogyasztói kultúra, mely igen gyorsan árasztotta el országunkat, s vont magával egy multikulturális áramlatot. Ebben a közegben a magyar ember identitása megkérdőjeleződik.
Napjaink szürke egymásutániságából bár tarkállani látszanak események, de ezek mégsem azok az ünnepek, amelyeket elődeink megültek. Ma mindannyian mesterséges, személytelen világban botorkálunk, még nemi identitásunk, világhoz való viszonyunk is kérdéses, mert az Isten nélküli világ sivár, szomorú, sötét és értelmetlen. Neonfények, energiatakarékos fényforrások, ledek világítják meg környezetünket, melyek hamis képet, torzult színeket mutatnak. Hová lett a tűz? Se bennünk, se kívülünk… Valami kihűlt, ellangyosult, a szívek megfagytak, s a városokban egymás arcát sem vesszük észre – nem hogy a Megváltónkét.
Beáta egy határainkon túli kisvárosból jött, ahol magyarnak lenni már-már nem is ajánlatos. Ő mégis, sőt annál inkább ragaszkodik gyökereihez. Megérinti a régi világ szemlélete, próbálja magába szívni elődeink örökségét, kutatja eredetét, s ugyanakkor nyitott az újra, friss, bátran kísérletező és dinamikus alkotó. Munkáiban képes átmenetet képezni régi és új között, a profanitásból a szakralitás felé vezetni a tekintetet.
Amihez nyúl, ott mély gondolatokat, igazi kérdésfeltevéseket, őszinte útkeresést sejteni, s bár a gyötrelmek nála is hozzátartoznak az alkotói folyamathoz, a kész műveken rendkívül sok játékosság, finomság, vitalitás figyelhető meg. Még akkor is, ha súlyos mondanivalót fejtegetnek.
Témájuk nem kisebb, mint az örök emberi kérdések; honnan jövünk, s merre tartunk, mi az utunk, s mikor, hogyan tudnánk, egyáltalán képesek vagyunk-e nyugvó pontra lelni az örök körforgásban, élet-halál harcban? Képesek vagyunk-e fejlődni, önmagunkat meghaladni, felismerni számos hibánkat, bűneink okát, következményeit, felismerni azt az egy igazságot, melyet Megváltónk hirdetett? Képesek vagyunk-e azt az élő Szeretetet felfogni, befogadni, mely irgalmasan magához von mindannyiunkat, s Aki az egyetlen, aki képes megmenteni pusztuló világunkat? Mert hiszen Őbenne áll fenn minden, s Őbenne van a remény, az élet valódi értelme. Képesek vagyunk-e felismerni az egyetlen, igaz fényforrást, a világosságot, még mielőtt késő lenne? Bea így foglalta össze ezt a kérdéskört: „Van-e tehát kitörési lehetőség a végeláthatatlan szenvedés-folyamból?”
Gondoljuk meg, kicsoda ez a fényforrás?
A válaszokhoz, a boldoguláshoz először is meg kellene ismernünk Őt.
(Jn 1; 9-11))
„ Az igazi világosság,
Mely minden embert megvilágosít,
A világba jött.
A világban volt,
A világ ő általa lett,
Mégsem ismerte föl őt a világ.
Tulajdonába jött,
De övéi nem fogadták be.”
Végezetül a Szűzanya áldását szeretném kérni erre a kiállításra, amely valóban templom falaira méltó – a Szent Szűz segítsen, járjon közben értünk, hogy ezen képek által is minél több szív nyíljon meg és keljen föl benne az a nap, melynek gyógyító, éltető fényében felismerhetjük Isten valódi arcát, s amelyben saját lelkünk képmására lelhetünk.
(Sóvári Melinda, Fotó: Méry Éva)
