A selmecbányai Öregtemetőben, a Piargi-kapu közelében, a 293. számú védett sírban alussza örök álmát az egykori bányamérnök és szakíró, az MTA levelező tagja, Péch Antal.
Szürkésfehér sírkövén ez olvasható:
„PÉCH ANTAL/ miniszteri tanácsos,/ nyug. bányaigazgató stb./Szül. 1822. jan. 14./ Megh. 1895. Szept. 18./ Nemeslelkűséged, önzetlen/ hazafiságod s becsületes/ munkásságod emléke/ élni fog örökké“.
Sírján, amely ma is egyféle zarándokhelye a magyar bányászoknak és kohászoknak, sokszor van friss virág vagy koszorú. Mert jönnek ide messzi földről is az utódok, hogy emlékezzenek „a legnagyobb magyar bányászra”, fejet hajtsanak a jeles tudós és kiváló szervező szelleme előtt.
Péch Antal Nagyváradról indult. Ott született 1822. január 14-én. A selmeci bányászati akadémián szerzett mérnöki oklevelet, majd kincstári szolgálatba lépett. 1848-ban körmöci bányatisztként Kossuth pénzügyminisztériumának bányászati osztályára került. A forradalom utolsó hetét Nagy Sándor táborában töltötte, mint önkéntes. Mivel azonban nem volt „valóságos” katona, nem ítélték őt börtönre. Az abszolutikus kormányzás alatt állást is ígértek neki, de ő visszautasította a kincstári megbízást. Nem volt hajlandó aláírni olyan nyilatkozatot, hogy korábbi politikai meggyőződésében csalódott. Inkább éhbérért dolgozott, hogy eltarthassa nagy családját. (Pauer J., 1896. 355. l.) Zsámboki László írja róla: „Igazi magyar ember volt, aki magyarságát nem kabátja hajtókáján, hanem szívében viselte, akinek magyarságát tettei hirdették: magyar szakoktatás, szaknyelv, szakirodalom, szakfolyóirat, szakegyesület és magyar bányász-kohász köszöntés.” (Zsámboki L. szerk., 1993. 242. l./
Péch Antal portréja (Fotó: hu.wikipedia.org)
Péch Antal 1867-ben, a kiegyezés után került ismét a pénzügyminisztériumba. Ezt megelőzően volt szénbányaigazgató Csehországban, napidíjas a Tisza szabályozásánál, bányavezető Poroszországban és a Mátrában, bérlő a nógrádi szénbányáknál. Minisztériumi osztálytanácsosként sokat tett az állami bányászat és kohászat újjászervezése érdekében.
Jeles személyiségünk sokszínű életművére jellemző volt a magas szintű szakmaiság, a „szigorú pontosságra törekvés” és a „gondolati mélység”. A szociális elhivatottság és a „szilárd emberi tartás” ugyancsak jellembeli sajátossága volt. Modernizálta a selmeci bányakerület egészségügyi és biztosítási rendszerét, emberségesebbé téve ezáltal a bányászok életét.
A bányászatot mindig komplexitásában vizsgálta. Tökéletesítette a technológiát: az altárnák munkálatainak gyorsítása érdekében bevezette a sűrített levegővel hajtott fúrógépek alkalmazását; javított a bányatérképezés módszerein, előmozdította a kohóüzemek tökéletesítését. (Pauer J., 1896. 356. l.)
A Péch Antal szerkesztette szaklap első száma
A kiváló bányamérnök úttörőként foglalkozott a földkéregmozgásokkal, és nagy érdemei vannak a magyar bányászati szaknyelv megteremtésében is. (Kenyeres Á. szerk., 1966. 181. l.) 1868-ban indította az első magyar nyelvű szaklapot, a Bányászati és Kohászati Lapok-at. A havonta megjelenő újság kiadásával az volt a célja, hogy teret adjon „a hazai érdekes jelenségek, tapasztalatok és kísérletek” megjelenítésének, az egyes vidékek földtani leírásának, akárcsak a külföldi publikációk magyar nyelvű ismertetésének.
Az első szám szerkesztői üdvözletében többek közt így ír: „Hogy szükségünk van egy ily közegre, mely egyes szaktársaink ismereteit, tapasztalásait és búvárkodásának eredményeit a legrövidebb úton mindnyájunk közös tulajdonává változtassa; mely a széles világ minden szögéből összehordja az érdekest és tanulságost, hogy benne gyönyörködhessünk, s általa ismereteinket terjeszthessük; mely alkalmat és tért adjon mindenkinek, ki arra hivatva érzi magát, hogy szellemi tevékenységének nyomát hagyja azon átalakulási folyamatban, melynek eredménye bányaiparunk fejlődése; – ki tagadhatná, hogy egy ily közegre szükségünk van?” (Péch A., 1868.)
Péch Antal szótára (Fotó: http://bkl.uni-miskolc.hu/1868/index.php)
1879-ben jelent meg összeállításában Selmecbányán a Magyar és német bányászati szótár /Német–magyar szótárát ugyanitt adták ki 1891-ben/. Munkájával felbecsülhetetlen szolgálatot tett a szakmának, és nagyban hozzájárult a magyar nyelvű bányászati szaknyelv megalapozásához. Előszavában olvashatjuk az alábbiakat: „…magam legkevésbé sem vagyok e művemmel megelégedve, mert jól tudom, hogy mennyire hiányos; de hát végre egyszer már csak be kellett fejeznem, és úgy, ahogy van, át kellett adnom a közönségnek, mert ha azt akartam volna bevárni, hogy szótárom teljes és tökéletes legyen, akkor örökké kéziratban kellett volna maradnia.”
Az 1893-ban Budapesten kiadott Pallas Nagy Lexikona I. kötetében több címszót írt a bányászat köréből. Számos tanulmányában értekezett továbbá a bányaművelés múltjáról. Az ilyen jellegű kutatásokat fontosnak tartotta, s „számára a történelem nem bújócska vagy sértődős menekülés, hanem jövőt építő programjának része”. (Zsámboki L., 1993. 242. l.)
Péch Antal számos, a bányászattal kapcsolatos könyvet publikált még. Az érczek előkészítésének elvei és gyakorlati szabályai című munkája Budapesten jelent meg 1869-ben. Ugyanitt adták ki 1884-ben A selmeczi bányavállalatok története című könyvét. Szintén 1884-ben látott napvilágot Budapesten az Alsó-Magyarország bányaművelésének története című kiadvány. 1885-ben Selmecen jelentette meg újabb könyvét Selmeczbánya vidéke földtani szerkezetének és a m. k. felsőbiebertárnai bányák művelési viszonyainak ismertetése címmel.
Selmecbányai látkép az akadémiai épületekkel (Fotó: hu.wikipedia.org)
A XIX. század második felének legjelentősebb bányamérnöke 1873-tól másfél évtizedig volt a selmeci bányakerület igazgatója. A közéletnek nyugdíjba vonulása után sem fordított hátat. 1889-től 1892-ig országgyűlési képviselő. 1892-ben tiszteletbeli tagja lett a Selmecbányán megalakuló Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek.
A magyar gazdasági és tudományos élet nagy alakja 1895. szeptember 18-án hunyt el Selmecbányán. Olyan ember volt ő, aki „számára a szolgálat, s nem a hivatal és pozíció volt a fontos”. A bányászat és a haza felvirágoztatásán fáradozott.
Egyik kései vallomásában olvashatjuk ezeket az ars poeticának is beillő sorokat: „…én pedig már öreg vagyok, kinek napjai megszámlálván. De nem lennék bányász, ha a cél távolsága miatt lemondanék vállalatomról; a bányász ritkán érheti meg nagyobb vállalatai eredményét, de azért lankadatlan szorgalommal folytatja munkáját, mert tudja, hogy a jó irányba kezdett vállalatot majd célhoz vezetik mások, ha ő már kidőlt!” (Péch A., 1993. 243. l.)
Források:
Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok. Dunaszerdahely, 2003
Kenyeres Ágnes, főszerk,: Magyar Életrajzi Lexikon I-II. Budapest, 1967- 1969
Pauer János: A selmeczbányai Magy. Kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia története alapításától, vagyis 1770-től az 1895/96. Tanév végéig. Selmeczbánya, 1896
Zsámboki László, szerk.: A selmeci Bányászatai és Erdészeti Akadémia alapítóinak rövid életrajza és szakirodalmi munkássága 1735-1918. Miskolc, 1983
