„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én értem. Máté, 5.12”
Szóltam már múltkori Emléktöredékeimben a névtelen levelekről. Felmerül bennem újra a kérdés, kell-e foglalkozni ezekkel, hol a helyük az ilyen irományoknak? Van, aki azt mondja, szemétbe kell dobnunk minden hasonló küldeményt, mások szerint érdemes vizsgálódnunk ezek alapján. Szerintem a névtelen levélíró valami miatt fél a nyilvánosságtól, szándéka legtöbbször nem tiszta, azért bújik álarcok mögé. Nem áll távol tőle a hazugság és a gyalázkodás, a rágalom és a gyűlölet. Olykor ocsmány stílusával embertársát próbálja kikezdeni, lejáratni és lelkileg pusztítani.
Annak, hogy e témával ismét foglalkozom, két oka van: egyik a döbbenet, másik pedig az emberi aljasságok mérhetetlen térhódítása. S ettől a keresztény ember sem tudja magát türtőztetni.
Két további példát mutatok még pályám ama korszakából, amikor az Ipolysági Fegyverneki Ferenc Egyházi Iskola vezetésével bíztak meg.
Az egyikben így támadt és gyalázkodott többek közt a rejtőzködő és „szemfüles” honfi:
„Nemrégiben Ipolyságon voltam rokoni látogatáson. Mivel vasárnap volt, elmentünk a templomba is. Ön is ott volt. Ez egy kissé felháborított. Hogy miért? Amikor Ipolyságon alakuló félben volt az egyházi iskola, a rádió magyar adása a helyi plébánossal riportot készített. A plébános úr úgy fogalmazott, hogy az egyházi iskolában olyan pedagógusok taníthatnak, akik lojálisak voltak a vallással szemben és erkölcsileg fedhetetlenek. Hogy ki volt lojális? Az, akinek volt bátorsága szembeszállni a kommunista eszmékkel és hátat fordított a pedagógus pályának. Ön ezt nem tette. A Reményben hajdanán megjelent cikkében azt állította, hogy ön azelőtt is hívő ember volt. Ez röhej. Hol gyakorolta a vallást? Ugye a politikai iskolázásokon. Ha, ha, ha. Amikor láttam, hogy még áldozni is megy, ki kellett jönnöm a templomból, mert ilyen farizeusokra nem tudtam még nézni sem.”
Hadd ne kommentáljam eme túlzottan merész és magabiztos sorokat, mert az ezekhez hasonló kifejezések és ítéletek valóban csak a farizeusok asztalára valók. Akik önteltek, s fedezékükből támadva olyannak láttatnák az embert, amilyen nekik megfelel.
A másik névtelen levelet olvasva felmerül bennem a kérdés: mire jogosult a higgadt, hívő ember, s kit hogyan minősítsen? A fenti kérdésekre nehezen tudnék válaszolni, de hogy az alább idézendő, ugyancsak alaptalanul ostorozó sorok szellemében sosem cselekednék, az biztos.
Az általam minősíthetetlen részlet pedig így hangzott az 1990-es évek elején:
„Csáky Károly! Eddig is ismert volt előttem, hogy előszeretettel emelsz fejed fölé glóriát. A vasárnapi szentmise végleg meggyőzött arról, hogy semmilyen eszköztől sem riadsz vissza, csakhogy „Istent! csinálj magadból. Nem szégyelled a templomban dicsértetni magad. Ennyire szükséged van a befolyásra. Arra nem gondoltál, hogy az öndicséret büdös. Kiskirályoknak ebben a városban nincs helye. Nagyravágyó vagy, de mindenkit nem tudsz becsapni. Felháborítónak tartom, hogy egy katolikus ember visszaéljen az emberek hitével, s ilyen eszközökhöz folyamodjon, mint te.”
Nos, eme rágalmak szülte gondolatsornak a hátterében pedig a hajdani szajoli vonatbaleset állt, melynek 34 halálos áldozata is volt. Én akkor a Debreceni Egyetem bölcsészkarát látogattam levelező tagozaton. Siófoki barátommal Budapestig ugyanazon a vonaton kellett volna utaznunk, mellyel a baleset történt. Ám úgy döntöttünk, hogy nem rohanunk mindig, kicsit leülünk az állomáshoz közeli vendéglőben, ahol elbeszélgetünk s megiszunk egy kávét meg egy-egy pohár sört, s majd utazunk tovább a következő járattal. Ez mentett meg attól, hogy mi is abban a szerelvényben legyünk, mellyel a tragédia történt. Mindezt itthon természetesen kollégáimnak, munkatársaimnak, illetve az iskola lelkipásztorának is elmeséltem. Ám, aki hallotta szavaimat, tudja, nem beszéltem semmiféle különleges csodáról, s nem kértem plébánosunkat sem, hogy engem emlegessen prédikációjában. Azt viszont mondtam: hálát adok az Úrnak, amiért nem történt velem semmi baj.
Az atya rövid kitérőjében csupán együttérzését fejezte ki a tragikusan elhunytak hozzátartozóinak, s megköszönte a Mindenhatónak, hogy én megmenekültem. Gondolom, ez nem bűn, s nem jogosíthat fel senkit sem minősítésekre, sem gyalázkodásokra. Főleg egy templomjáró embert nem.
Így a mai napig sem értem, miért háborodott fel a szentmisén részt vett, magát igaz kereszténynek hitt névtelen levélíró, s miért fogott ilyen káderezésbe. Sajnálom, hogy minden szándékom ellenére, a puszta jelenlétem is megbotránkoztatta őt. Kérem, engesztelődjünk hát ki így ismeretlenül is a fent idézett evangéliumi sorok szellemében!
