Furcsa, de mindig akad esemény, amelyen elcsodálkozunk, holott csodálkozásra semmi ok nincs. Csodálkozunk, hogy novemberben leesik az első hó, s hogy az utakat karbantartó cég is meglepődött ezen. És csodálkozunk, hogy a választási kampányban a politikus a megváltást is megígéri, meg egyéb tücsköt-bogarat összebeszél, amiből megválasztása után már a fele sem igaz.
Sőt, annyira naivak vagyunk, hogy képesek vagyunk számon kérni tőle a kampányban tett ígéreteit. Pedig tudjuk, hogy a választások előtti és utáni helyzet merőben különbözik, főleg Amerikában.
Maradjunk is egyelőre ott, mivel némileg szokatlan (és váratlan) jelölt lett az elnök. A neoliberális sajtó nem is tud mit kezdeni vele, így hát, hogy könnyítsen magán, bármit elmond róla. Azt ígérte például az újonnan megválasztott elnök, hogy falat épít a mexikói határon. Borzalom, jajveszékel a sajtó. Pedig nem újdonság a fal, elég hosszú szakaszon létezik már…
Na, de a heves kritikusok nem vették a fáradtságot, hogy megvizsgálják e fal reális lehetőségeit. Az már nyilván meghaladja a csodálkozók szellemi kapacitását. Mert ugye, nem olyan rövid az a határ, s ha tényleg meglenne teljes hosszában, ellenőrizni is kell azt, s ahhoz személyzet is kell.
Persze, könnyű ezzel hadonászni, mert minket itt Szlovákiában (egyelőre) az illegális bevándorlók (s azok munkaereje, adózása, a velük összefüggő szociális kiadások, sőt maga a határvédelem) nem zavarnak, s addig hősies pártolói lehetünk még a gazdasági migránsoknak is. Amerika pedig messze van (s nem tudjuk ellenőrizni, amit róla a sajtó állít).
Viszont itt van a magyar–szerb, illetve magyar–horvát határ a kerítéssel. Persze, ez sincs a mi (szlovákiai) határunkon, azaz nem érint közvetlenül, tehát nem fáj, viszont csodálkozni és főleg fölháborodni miatta lehet bőven. Már csak azért is, mert a magyarokat megszólni már szinte a jó illemhez tartozik.
Amit a sajtó Trump leendő faláról összeír, igazából nem is olyan új, és nem is érdemel sok figyelmet. Egyrészt nem a mi problémánk, holott másrészt áttételesen mégis a mienk: azáltal, ahogy a Trumppal összefüggő hírt az olvasók fölfogják és értelmezik. Mert Trump itt van úgyszólván a szomszédban, úgy hívják, hogy Orbán Viktor, és ami még rosszabb, ő Magyarország miniszterelnöke. Ez az extrémista. Ez a xenofób perszóna. Jobboldali radikális, fasisztoid áldemokrata, aki tévútra és csődbe vezeti az egyébként szeretett szomszédot, Magyarországot. Nem mindig szó szerint szól így a lekezelő bírálat, de értelemszerűen.
Ha a sajtó egy része így vélekedik, a lelke rajta. Tegyük föl, hogy a sajtó- és véleményszabadság alaposan tág értelmezésébe ez még belefér. Nem is ez a legnagyobb baj – bár azért a sajtótól elvárná az ember, hogy valós híreket közöljön, ne pedig agymosással foglalkozzon. A legnagyobb baj az a „demokratikus” véleménynyilvánítás, ami egy-egy cikket kísér.
Bár Trumpról van szó (és nem biztos, hogy objektíven), olyan mélységesen gyűlölködő magyarellenesség árad a hozzászólásokból, hogy az ijesztő. Az ember szinte fél kimenni az utcára és magyarul megszólalni. Úgy látszik, a hozzászólások állítólag elvárt morális kódexét az ilyen nem zavarja.
Lehet ezt persze elintézni azzal, hogy „csak” ritka egyéni nézetekről van szó, már amennyiben ritkának nevezhető szinte az összes hozzászólás hasonló magyargyűlölő hangneme. Csakhogy az ilyenből még egy is sok, nemhogy ilyen „ritka” sorozat.
Úgyhogy most rajtam a sor, hogy csodálkozzak. Nem értem ugyanis, hogyan lehet egy kormány demokratikus, ha ilyen hangnemet tolerál. S nemcsak erről van szó: lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy mindenféle alattomos módon ezt a magyarellenességet nemcsak tolerálják, hanem napi frissességgel életben tartják.
Azt sem értem, hogy akad politikus, aki magát magyarnak mondja, s nem akad fönn az ilyen hangnemen. És nem értem, miért nem hallatja hangját például az egyház, amelynek a felebaráti szeretet, a megértés prédikálása volna a feladata. Vagy akár a szlovák–magyar történelmi vegyes bizottság, amely arra volna hivatott, hogy közös nevezőre hozza a bonyodalmas szlovák és magyar történelmi ellentéteket. S így békítené a két nemzetet, amely nota bene ezer évig élt egy hazában, ebből kilencszázat látható problémák nélkül (mivelhogy azokat többségükben utólag belemagyarázták).
A politikai pártokat sem értem, amelyek olyan primitív módszerrel igyekeznek tőkét kovácsolni, hogy a nemzetiségi kártyával hadonásznak, mintha azzal akarnák pótolni programjuk ürességét és pozitív cselekvésük hiányát. Hogy a csodába akarnak itt békét teremteni, ha ez a magyargyűlölet ilyen mélyen az emberek zsigereiben lángol, s azonnal robbanékony állapotba kerül, amint a magyarokról bármi szóba kerül, s közben nem tesz ez ellen senki semmit? Vagy nem a megbékélés az érdek?
Belenézek a magyarországi lapokba is, csúnyán ütik-verik ott egymást politikai állásfoglalásuktól függően, de olyan szlovákgyűlöletet, amilyen magyargyűlöletet a szlovák lapokban van, ott nem talál az ember. Pedig miért ne akadna erre is ok?
Tenni kéne sürgősen valami okosat és hatékonyat a megbékélésért. Megérdemelné azt mindkét nemzet (sőt Európa is). Ha a németeknek és franciáknak sikerült, holott nem egyszer dúlt köztük véres háború, akkor sikerülhet ez a szlovákok és magyarok között is, akik háborút egymás ellen nem vívtak, hanem mindig csak egymással vállvetve.
Persze, akarat is kell hozzá. Hogy már ne csodálkozzunk olyasmin, ami inkább sírnivaló.
