„Rengeteg olyan élményt éltem meg, mely arra buzdít, hogy igenis helyünk van a világban, együtt kell maradnunk…. mert nagyon felemelő érzés együtt ünnepelni, szórakozni testvéreinkkel, mi több, együtt építeni a jövőnket. Igen, ez a jövő záloga, az összetartás“.
A kicsindi Sándor Cyntia az alapiskola elvégzése után a párkányi gimnáziumot választotta. Pedig sokan eltanácsolták, ám ő mégis, az előítéletek ellenére is lakóhelyéhez közel, kitűzött célokkal választotta ezt a középiskolát. Régóta ismerem őt, mondhatnám óvodás korától, amikor Nánán a Sebők Zsigmond mesemondó találkozón szerepelt, kis faluja óvodáját képviselve.
Cyntia már sokadszor vett részt a Z.Urbán Aladár által évente meghirdetett pályázatokon, szavalóversenyeken. Most is bejelentkezett, mert – közhellyel élve – nyitott a világ dolgai felé, sok minden érdekli őt. Szerencsére sok ilyen fiatal van, ám Cyntia világlátása mégis meglepte a zsűri tagjain kívül elsősorban szüleit, tanárát (Csicsay Károlyt), és mindazokat, akik elolvassák dolgozatát, elmélkedését: összetartozásról, szeretetről, oktatásról, nemzeti öntudatról, szülőföldhöz való ragaszkodásról és a hitről. Mindez benne van különdíjazott munkájában (melynek a „Fogjuk egymás kezét“ címet adta), mellyel idén Budapesten a Magyarok Házában megrendezett díjkiosztó gálán átvehette Z.Urbán Aladár szervezőtől és Józsa Judit ismert keramikusművésztől a Magyar Kultúra Napja díjat.
Ő magyar ruhát öltött erre a számára rendkívüli alkalomra, a kísérőprogramban pedig szólóban elénekelte a Felvidéki Himnuszt, melyért nagy tapsot kapott a magyarországi közönségtől és a Kárpát-medencéből érkezett diáktársaitól, vendégektől.
Ebben a kiállásban is volt önbizalom, önbecsülés és magyaros büszkeség. Még azt a kis lámpalázat sem vette észre a néző, pedig ritka pillanat, mikor egy diák eljut a versenyek, vetélkedők legmagasabb szintjére – és főleg, hogy nem is annyira a tudásával (ez furcsán hangzik), de nagyon is érett világlátásával, és áldott tehetségével, sokoldalúságával.
A versmondáson kívül Cyntia tagja a helyi éneklőcsoportnak (mellyel járja a vidéket, sőt Bécsben is többször szerepeltek), mamájával zarándokutakon vesz részt, ahol, mint vallja, lelkileg mindig feltöltődik.
Csíksomlyói zarándokútja során ottani barátaival is találkozott, akik pár évvel ezelőtt megbízták őt a Gyergyói Székely Rádió műsorvezetési, szerkesztői feladataival, s ezt azóta is nagy kedvvel végzi.
Erdélyi, székelyföldi élményeiről, tapasztalatairól, így vall dolgozatában: „A 2016-os búcsú még különlegesebbnek bizonyult, tizenketten vettünk részt, újra átélhettem a sok csodát magyar testvéreim között, a nagymise napján népviseletet öltöttem magamra, virágkosárral és Felvidék feliratú zászlóval járultunk a Szűzanya oltárához. Bevallom, irigylem ezt az életet.
Nálunk kevés család kirándul az erdőben, a rendszeresség pedig még ritkább. Lovagolni, csónakázni? Szép álom. Ez az érdekes sok szülőben, a gyermeket nem hagyják fára mászni, esőben játszani, sétálni, víz közelében lenni, felfedezni, de azt elnézik, ha felesel, nem segít.
Még elgondolkodtatóbb, hogy az óvodások felöltözni, cipőjüket bekötni még nem tudják, de már beszélnek nem egy, nem is kettő, de három nyelvet, sőt! Keveset is mondtam, hiszen elsőként elsajátítják az anyanyelvüket, mellette az óvodában tanulják az államnyelvet és az angolt, továbbá a mesékből tanulnak spanyolt, kínait, melyet még nem is érthetnek, hiszen a saját nyelvükkel sincsenek még teljesen tisztában. Egy másik rajzfilm a fizika törvényszerűségeire tanítja őket, a harmadik pedig színekre, formákra, számokra, betűkre. Könyörgöm, minek?
Az én gyermekkoromban sem voltak értelmesebbek, de legalább észrevehető volt bennük valami tanulság. Nem lenne rossz, de egyrészt maga a megoldás az adott helyzetre egy butaság, mert az ellipszist ne az tanítsa meg, hogy ellipszis alakú ragasztót helyeznek a leeresztett autógumira, melyen egy ilyen alakú lyuk tátong, másrészt először tanuljanak meg viselkedni, azaz köszönni, kérni, megköszönni, bocsánatot kérni, másokat tisztelni, aztán beszélhetünk a többiről. Véleményem szerint ez csak leterheli őket, és gyengíti az önálló gondolkodás képességét“.
Majd itthoni gondjainkat látva, tapasztalva tizenévesen így fogalmaz: „a felvidéki kicsiny falusi iskolákat miért kellett bezárni? Véleményem szerint javítaná az emberi kapcsolatokat. Régen nem csoda, hogy az emberek szerették, tisztelték a másikat, kevés volt a haragos, hiszen együtt nőttek fel. Rengeteg idő elmegy az utazással, a tanítás utáni programokról nem is beszélve, a tanulnivaló is szerteágazóbb, tovább tart elsajátítani. Hazaérünk, mire nekiállhatunk tanulni, még egy óra eltelik, maga a tanulási folyamat több órát vesz igénybe, este van, még ha nem is lett olyan nagyon késő, az ember ilyenkor már csak pihenni akar, így a gyerekek nem is nagyon járnak ki, esetleg szombaton, ráadásul el is vagyunk választva, hiszen annyi a lehetőség az oktatási intézmények közt, néha még az óvoda sem azonos. A szülők a kis emberpalántákat inkább a városi óvodákba adják, hiszen ott dolgoznak, vagy éppen olyan lehetőségeket kínálnak, melyek jobban megfelelnek a munkabeosztásnak, de ha már városi óvoda, melyik is legyen? Még jobban elkülönülünk.“
Így elmélkedik Sándor Cyntia, a 15 éves leány, aki falun nőtt fel, ott él ma is, persze ő is szereti a divatot, zenét hallgatni, koncertekre járni – csak az értékrendje úgy tűnik, a helyén van. A budapesti díjátadón a zárógondolatait megosztotta a közönséggel:
„Rengeteg olyan élményt szereztem, mely arra buzdít, hogy igenis helyünk van a világban, együtt kell maradnunk…. mert nagyon felemelő érzés együtt ünnepelni, szórakozni testvéreinkkel, mi több, együtt építeni a jövőnket. Igen, ez a jövő záloga, az összetartás. Semmi sem működhet megfelelően, ha ellentét uralkodik. Közös érdekünk legyen hát gátaink és korlátaink leküzdése és a magyarság fenntartása“.
