Egy italozó (más néven kocsma) világa mulatságos tud lenni. Van igényes, lepukkant, tematikus, tradicionális, vagy mondjuk rögtönzött is. Egy biztos, a gigászi metropoliszoktól a pár fős falucskákig valamilyen formában mindenhol létezik.
Ráadásul közösségszervező hatással bír, ugyanis az italfogyasztásnak (és nem feltétlenül csak alkoholost értünk alatta) valami furcsa oknál fogva kialakult hagyománya és kultúrája van, ezért az emberek különböző időközönként összegyűlnek e célból. Ebből kifolyólag a társadalmi élet egyik meghatározó színhelye is a mindenkori söntés, hiszen teret biztosít a különböző szociotémák megvitatására, esetenkénti véleménycserére, de akár ütköztetésére is. Az sem ritka, hogy amennyiben az italok alkoholt is tartalmaznak, bizonyos idő után a kommunikációt folytató partnerek érzékenyebbé válnak és vitájuk tettlegességbe is torkollhat, sőt az sem kizárható, hogy a közösségi csoportosulás elvén mindez tömegrendezvénnyé szélesedik.
A politika ezen tétel értelmezés-rendszerében pedig különösen véleménymegosztó téma, ami más súlyos témáknál is könnyebben vált ki folyamatokat a fenti képlet alapján. Az is előfordulhat, hogy egy-egy helynek az identitását meghatározza egy politikai áramlat. A tulaj vagy a pincér nézete, esetleg a törzsvendégek gárdája, ami tükröződhet akár vizuális elemekben is.
Ha pedig politikai áramlatokról értekezünk pártok kontextusában, akkor magától értetődik, hogy mindez demokratikus közegben zajlik. Ezért van mód többek között véleményütköztetésre, élve az alapvető szabadságjogokkal. De azt le kell szögezni, hogy egy társaság politikai identitása miatti ki nem szolgálás messze meghaladja ezeket a kereteket, és köszönőviszonyban sincs a liberalizmussal. Azt gondolná az ember, hogy a 21. század uniós tagországában ilyesmi meg sem történhet.
Márpedig egy ilyen mikszáthi helyzetkomikum állt elő egy felvidéki kis magyar falu központi (egyetlen) italmérő egységében, melyet történetesen a polgármester (aki oszlopos tagja az egyik magyarokat is megszólító pártnak), illetve családja tulajdonol. Tisztában volt ezzel az a baráti társaság is, amely bár nem helybeliekből állt, de utuk aznap arrafelé sodorta őket, így betértek egy frissítőre.
A történethez az is hozzátartozik, hogy a fiatalokból álló csapat egyik tagja a másik párt regionális tisztségviselője – de a lényeg szempontjából ez tán irreleváns is. A rendelés után a párttisztségviselő kívánt fizetni, mire egyik társa viccesen megjegyezte, hogy ha ezt tudják, akkor drágább italt kértek volna, hiszen a párt biztosan megtéríti azt neki (természetesen nem fizeti, amivel mindenki tisztában volt, hogy csak fricskának szánta). Viszont ezt hallván a pincér, aki történetesen a polgármester testvére, hirtelen ingerült lett, és közölte, hogy márpedig itt ennek a pártnak a szimpatizánsait nem szolgálják ki. Visszavette a megtöltött poharakat, és távozásra szólította fel a társaságot a teljesen üres fogadóból.
A társaság előbb nem vette ezt komolyan, azt hitték, a pincér is csak bekapcsolódott a poénkodásba. De nem, a pincér teljesen komolyan gondolta, amit el is ismételt. A „vendégek” ezt olyannyira provinciálisnak és kicsinyesnek tartották, hogy még felháborodásukkal sem voltak hajlandóak megtisztelni az illetlen csapos viselkedését, így elkerülve a felesleges és méltatlan konfliktust, szó nélkül távoztak.
Az 2007-től tudható, hogy a kisebbségi politika törésvonalai árkokat ástak magyar és magyar közé a Felvidéken, továbbá az is, hogy ezek a vonalak annyira elmélyültek, hogy beláthatatlan, mennyi idő alatt, vagy egyáltalán be lehet-e azokat temetni… De hogy ez a jelenség ilyen mértékű provinciális viselkedési formát öltsön, azon már nem szabad átsiklanunk, tennünk kell ellene.
