Albert Sándor fél évszázadot töltött el a katedrán, és közösségünk szerencséje, hogy még ma is teljes erővel ott áll. Az év elején egy új könyvvel gazdagította a pedagógia iránt érdeklődő és fogékony olvasóközönség könyvtárát, amelynek „Fél évszázad a katedrán” címet adta.
A könyv borítójára pillantva, első gondolatom, hogy a Selye János Egyetem dísztermében készült fénykép nagyon találó választás. Maradandót alkotott sok helyen, a neve mégis a Selye János Egyetemnek az alapító rektoraként vált igazán ismertté… Pedig az már erősen a pályája zenitjén következett be, és csupán hét évet vett el az életéből.
A könyvben arról vall, hogy elsősorban a kassai iparit tartja ténykedése fő helyszínének, harminc évet töltött el a neves iskolában.
Az ipariról írta „A több mint iskola” című korábbi könyvét, és abban az iskola története rajzolódik ki. Zseniálisan oldotta meg, hogy azoknak a tanároknak állítson a könyvben emléket, akik elevenen élnek az iskola diákjainak szívében, így nem egy egyszerű statisztikai felsorolás lesz az eredmény, hanem a diákok visszaemlékezéseinek összegzése. Zseniális, mert így az igazán emlékezetes nevek akár többször is ismétlődnek, akik pedig nem érdemesek a figyelemre, azokra nem kellett nyomdafestéket pazarolni…
Tehát a korábbi könyv a szeretett intézményről szól, ez az újabb viszont vallomás önmagáról, a tanárról, aki szívvel-lélekkel építette a pályáját. Csupán néhány oldalon sorolja Albert Sándor, hogy hol mindenütt tanított, de minden bekezdésben újítás, új módszer, új intézmény alapozása elevenedik meg, és mögötte a megannyi kreatív munka, sok fejtörés. Albert Sándort rendre megtalálták a feladatok, ez világlik ki a felsorolásból. És örülhetünk, hogy időt, energiát nem kímélve összegezte most tapasztalatait, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy fiatal kollégáinak segítsen.
Nem véletlen, hogy nyugdíjba vonulása után az általa alapított Felnőttképzési Intézetben ma is előmozdítja a pedagógusaink szakmai továbbképzését.
Jól felkészült és elhivatott pedagógusok nélkül nincs jó iskola, írja sommásan Albert Sándor. És az élménypedagógia alkalmazásáért emeli fel a szavát. Milyen triviális megállapítás, mondhatnánk, de ha megnézzük, milyen nehéz alaposan körülírni ezt a követelményt, akkor rájövünk, a bonyolultsága éppen az összetevők, a környezet kiszámíthatatlanságából adódik.
A könyvben egy pedagógus – belülről ismerve a rendszert – a kulisszák mögötti teret engedi felderíteni. Jól tagolt, áttekinthető az egész könyv, érthető, élvezhető olvasmány pedagógus és nem pedagógus számára is.
Az utolsó fejezetet leszámítva Albert Sándor a saját maga által kidolgozott és kipróbált módszertant, megközelítési módokat ismerteti a könyvben. Az utolsó fejezetben más kollégák jó gyakorlati példáit gyűjti egy csokorba, jelezve, hogy figyeli, tudja, mi történik ma az iskolákban, elsősorban a szlovákiai magyar oktatásügyben. Közben kitekint más európai országok, legtöbbször Magyarország, emellett Amerika felé, és az összehasonlítás hasznos, mert a fejlődést mozdítja elő.
A könyvben bemutatja többek közt a budapesti Gyermekek Házát, a helyőkeresztúri Komplex Instrukciós Programot, a Magyarmecskei Általános Iskola helyi hátránykompenzáló és fejlesztő programját, a komáromi Jókai Mór Alapiskolában szervezett iskolaotthont és tehetséggondozást, az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskolában kipróbált helyesírási és számolási készségeket fejlesztő programot, a buzitai, a hetényi, a sajógömöri, a pozsonyi jó példákat, a kassai Hanesz Angelika informatikai programját, a komáromi Selye János Gimnázium eredményeit és a peredi óvoda Cseperedő programját, a rozsnyói iskolaközpontot.
Jó szívvel ajánlom az olvasók figyelmébe a könyvet, pedagógusnak és nem pedagógusnak egyaránt. Olyan kolléga szólal meg benne, aki – mint megtudtuk a hihetetlen számadatot: öt évtizede az oktatásügyünk fejlődését szolgálja.
