Már nem is tudom mi volt az indítékom, amikor valamikor a „történelmi őskor” kezdetén, vagyis úgy a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójának környékén elkezdtem számítástechnikával foglalkozni.
Talán a matematikai és a programozási gondolkodás szigorú logikára épülő rendje miatt kezdett érdekelni a számítástechnika, miután matematikát oktató alapiskolai tanítóként elkaptam az új „járványt”. Utólag visszagondolva és felidézve a PMD-s élményeimet, azt tudom mentségemre felhozni, hogy az akkori kizárólag a billentyűzet segítségével kiadott parancsoknak engedelmeskedő gépek voltak pozitívumként értékelhető hozadékai a számítástechnikának.
Hogy jól értsük a dolog lényegét, vissza kell térni az iskolai oktatás alapfeladatához és egyben alapproblémájához, az írás és olvasás tanításához, vagyis az emberi gondolatok jelek segítségével való kifejezéséhez. Az alapprobléma akkor is és ma is az, hogy ez az írást és olvasást lehetővé tevő jelrendszer, vagyis az ábécé, komoly gondot és szinte ellenszenvet vált ki a 6-7 éves apróságok játékra és bolondozásra éhes közönségének igen jelentős részében, de főleg a fiúk csoportjában.
Az köztudott tény, hogy a fiúk finom motorikája kicsivel lassabban fejlődik és éri utol a lányok fejlettebb szintjét, s talán ezért van az, hogy kevés szép írással bíró kerül ki a fiúk köréből, s úgy általában azokkal az átkozott kis girbegurba vonalkákkal sok fiút ki lehetne üldözni még az iskola közeléből is, ha egyszer olyan rendszer köszöntene be, ahol az ifjú szabadon választhatna elfoglaltsága tekintetében. De visszatérve a számítástechnikához, nézzük, mi köze volt ennek az írás és olvasás tanításához és megtanulásához.
Mindössze annyi, hogy a gépi érzéketlenség és befolyásolhatatlanság rákényszerítette a felületesen író és fogalmazó fiúkat arra, hogy gondot fordítsanak az addigi tapasztalataik szerint csak emberkínzásra alkalmas apró jelek, például ékezetek, pontok és vesszők megfelelő helyen és megfelelő módon való elhelyezésére. Míg a számítástechnikát megelőzően nem csináltak problémát akár néhány betű kihagyásából vagy beszúrásából, a gépek világának köszönhetően könnyebben megértették, hogy a kor és a kór ránézésre alig különböznek egymástól, ám jelentésüket tekintve kevés közös vonás van a kettő között.
Azt tapasztaltam, hogy egyesek még arra is hajlandóak voltak, hogy önszántukból kicsit mélyebben merüljenek el az írott vagy kimondott gondolataik megalkotásába. Amikor pár év múlva az egyik évfolyam tanulói olyan írásokkal leptek meg, amilyenekről korábban nem is álmodtam, felmerült a lapkiadás lehetősége és nem volt nehéz rábírni a csapatot, hogy rendszeresen töltsék ki azt a képzeletbeli 4-8 oldalt feltehetően érdeklődést kiváltó írásokkal.
Sajnos a dolog elbukott azon, hogy túlságosan csak arra az egy osztálynyi „szerkesztőre” épült és kiválásukat követően nem volt megfelelő folytatás, mert a dolgok úgy általában csak az emelkedő spirál rendszerében működnek, és tarthatóak fenn huzamosan, ezért a süllyedő spirál rövid úton kivégezte az alapító gondolatot, az üzleti érdek pedig az indulási tőkét.
Az egerek és más írást és olvasást nem igénylő eszközök kitalálása és bevezetése a gépek kezelésébe ezt a kevéske, sokak által talán nem is tudatosított hozadékot is elvette, és innen kezdve gépet tudott kezelni minden írni és olvasni nem, vagy alig-alig tudó sikertelen példány és a számítástechnika a tiszta logika tanyája helyett az ilyen-olyan kétes érdekek ócska prostituáltként való kiszolgálójává züllött, amire ma már talán kár is iskolai oktatást kiszabni. Ugyanis a mai rendszerben egyfajta kettősség jellemzi ezt a területet.
A gépi és programozási alapok talán még megmaradtak a tiszta logika talaján, bár az üzleti érdek ezt a területet is arra ösztönzi, hogy a jól eladható bóvli felé tendáljon, az alkalmazások viszont a hazudozás és félrevezetés világbajnokságán magas fölénnyel vinnék el a képzeletbeli pálmát. Ezért vesztettem el érdeklődésemet e terület iránt, bár ezzel semmiféle összefüggésbe sem hoznám Iránt.
