Trianon 100. Az utódállamok ünnepelnek, s kívánják: ünnepeljünk velük. A vihar már kitört Romániában, hiszen ott a gyulafehérvári nyilatkozat napja az ünneplés ideje. De a vihar át fog terjedni a többi országra is, s mi, éljünk a határon túl, vagy innen, nem fogunk tudni velük ünnepelni, néhány köpönyegforgató, minden hatalmat kiszolgáló semmi ember kivételével.
Csak hát nagyobb ám a tét, mint egy ünnepi koccintás. Mindannyiunk alapvető érdeke, hogy zavartalan legyen a közép-európai együttműködés ebben a migráció sújtotta Európában. Ahol tombol az idiotizmus, ahol kivételességből akarnak normát, erkölcsnélküliségből mindennapi gyakorlatot. Égő házban nehéz ám a születésnapi ünnepség.
Egy román barátom fontosnak tartja, hogy a románok tisztában legyenek azzal, hogy milyen nagy volt a mi veszteségünk. S hogy nincsenek tisztában, ő maga bizonyította, amikor a területünk felének elvesztéséről szólt, a kétharmad helyett. Nem hiszem azonban, hogy a szétszaggatott Magyar Királyság térképét látva részvétkönnyáradat patakozna a szerb, a szlovák vagy a román szemekből. Több lesz az úgy kellett nekik jellegű hozzáállás.
Nézzük inkább: mi lett a kisebbségvédelmi ígéretekkel. A területek elcsatolásakor sok volt a fogadkozás, majd most az új hatalom megmutatja, mit kell megadni a kisebbségnek, hogy jól érezze magát az új hazájában. Nézzük meg, hogyan sikerült! Kalauzom e téren Garay Béla, aki 1943-ban cikket írt „Magyar színjátszás a megszállt Szabadkán” címmel a Délvidéki szemlében. Nem égbe kiáltó bűnök, nem népirtó dühöngések, amikről tudósít. Ma akár kacagni is lehet a történteken, de a riasztó légkör rávilágít: az új birtokosok nem tudták kezelni a helyzetet. Az elszakított területeken történtek megismerése az anyaországiaknak is fontos. Érezzék át: ők területet veszítettek, az elszakított nemzetrészek viszont hazát. Az új impérium mindent megtett, hogy ne érezzék otthon magukat. Nézzünk néhány konkrétumot.
A trianoni Jugoszláviában egy kabaré volt az első magyarnyelvű előadás: 1919. február 8-án, a szabadkai „Műpártolók körének” kabaréja. … Egy ilyen kis kabaréért mozgósítani kellett minden összeköttetést a rendőrségen, főszolgabiróságon, városvezetőségnél. Egy ilyen kis kabarétréfát komoly, pirosceruzás urak vizsgálgattak, szagolgattak, kóstolgattak, farigcsáltak addig, amig megfelelt minden államvédelmi és többségpolitikai szempontnak. Nem kabaré volt: ezt tudta a rendőrség, de tudta a közönség is. Ez az első magyarnyelvű színielőadás volt, itt sírni lehetett és itt sírni is kellett a tréfákon . . .
Így indult tehát a kisebbségi színjátszás Szabadkán. S hogyan folytatódott? 1920 elején kezdte meg ismét működését a szabadkai Katolikus Legényegylet műkedvelő csoportja. Az előadóterem tönkre ment a háború alatt, még a padlót is feltüzelték és a díszleteket is. Bizony, a csupaszon maradt nagytermet csak a forró lelkesedéssel díszíthették 1920. május 23-án, amikor is a Sárga csikót mutatták be a szabadkai magyaroknak. Mintha a mesében olvasnánk, még székek sem voltak a teremben, és a közönség maga hozta hazulról az ülőhelyeket. Aztán betiltották az egylet működését, azzal a furcsa indokolással, hogy Szabadkán nemcsak a magyarok katolikusok, de vannak katolikus szlávok is és igy egy katolikus egyesület nem rendezhet magyarnyelvű előadásokat.
Később kicsit konszolidálódott a helyzet. De azért semmi nem volt egyszerű. Minden színdarab elsősorban is a rendőrkapitány piros ceruzája elé került, aki néha már a naivitás határán mozgó óvatossággal huzigált ki mindent, ami bántotta nagyszláv ábrándokat kergető fantáziáját. így, Újvidéken, a Néma levente csak „Néma lovag” címmel kerülhetett előadásra, mert tiltott szó volt itt a levente 23 esztendeig. Ilyen tilos szó volt még a „Budapest”, a „pengő” és a „huszár’ is.. . A színészek persze igyekeztek kijátszani a tilalmakat úgy, hogy amikor csak lehetett Budapest helyett nem Belgrádot, de „fővárost” mondtak; száz pengő helyett nem száz dinárt, hanem „százast” és minden néző tudta, hogy most mégis Budapesten van, igazi és örök fővárosában és csak azért is pengővel fizet. A „Tatárjárás” huszárjai bizony olyan egyenruhát viseltek, amely nem hasonlított egyetlen hadsereg egyenruhájához sem, mégis a magyar huszárokat látta mindenki a színpadon és mégis feldübörgött a magyar huszárokat köszöntő fergeteges lelkesedés.
A cenzúra természeténél fogva buta. Mint minden, amit félelem vezérelt. De ennyire? Egyszer egy színpadi bírósági tárgyalás során, éppen gyertyát gyújtottak a színen az eskütételhez, amikor a nézőtéren felugrott a szegedi nyomdászsegédből lett detektívfőnök, Blázsics, és megakadályozta az előadás folytatását. A kitűnő Sherlok Holmes irredenta tüntetést álmodott: a gyertya piros lángja, fehér törzse és a bírósági asztal zöld posztója a rettegett magyar színeket juttatta eszébe.
Mivel mi nem ismerjük a magunk hibáit, ők pedig természetesnek tartják az 1920 óta folyamatos emberjogsértéseket, ingoványos talajon járunk. Mégis próbáljuk megértetni, hogy kár volt megpróbálni a magyar elemet eltüntetni onnan, ahol impériumváltás ide, országhatár tologatás oda, szülőföldjén él a magyar és ősei sírján gyújt gyertyát.
Az atrocitások sora ellenére hiszem, hogy a két világháború közötti időhöz és az 1945 utáni nagy bosszúállás korszakához képest ma nyugodtabb a helyzet. Az évfordulós időszak talán felhasználható lesz arra is, hogy feltárjuk a múltat, hogy nyíltan beszéljünk a mai problémákról, de legfőképp, hogy formáljunk egy közös jövőt.
