A Jézustól való bibliai idézet, miszerint „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”, Paulisz Boldizsár halálhíréről értesülve nyomban felzengett bennem, s ezeket a szavakat hallom azóta is újra meg újra, mint a harangkondulásokat.
A Zoboraljával, s az ott élő magyarokkal bő fél évszázada kezdődött az ismerkedésem nyitrai főiskolai éveim idején, de Alsóbodokon akkor jártam először, amikor hírét vettem, hogy a községben működni kezdett a Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskola. A riporthoz anyagot gyűjtve találkoztam Paulisz Boldizsárral, az iskolaalapítóval, akit már akkor a magyarság iránti hatalmas felelősségérzet, céltudatosság, értelmi és érzelmi intelligencia, szépérzék, a tisztasághoz és a pontossághoz való ragaszkodás jellemzett. (Az iskola az évek során megszerezte azt az angol nyelvű jártassági bizonylatot (certifikátumot) is, amely lehetővé teszi, hogy végzetteit a világ bármely részén alkalmazhassák!)
Boldizsár nem csak alapítója, építője is volt a tanintézménynek. Újabb bodoki tartózkodásom alkalmával például megfigyelhettem, miképpen ássa egyes-egyedül egy különleges gép nyergében ülve a kollégium alapját. Az iskola Paulisz Boldizsár birtokán, magánterületen épült; ott nőtt ki a földből a szép, Esterházy János fényképével díszített nagyterem, az ebédlő és a konyha is. Az erdőszél határolta dombos területen a tulajdonos rancsot hozott létre, voltak lovai, s akkoriban úgy vélte: szabadidejében egyik kedvelt szórakozásának, a lovaglásnak hódol majd.
Aztán – szinte egyik pillanatról a másikra – egy másik, nagyon erőteljes és végleges elhatározás született a szívében: nem lovaglópályát, hanem Esterházy-emlékhelyet létesít! Történt ez akkoriban, amikor a hazai sajtó egy részében Zoboralja szülöttéről, a vértanú nyitraújlaki Esterházy János grófról is olvashattunk. Róla Alsóbodokon is keringtek történetek, hiszen ifjan gyakran megfordult e kies vidéken. Vadászott a helyiekkel, vidám torokat ült velük a dombtetőn, evett az ottani finom cseresznyéből, sőt: egyszer még a vadászkabátját is odaajándékozta valamelyik helybéli vadásznak.
Boldizsár rendre elolvasta az Esterházy János megpróbáltatásairól, keserves sorsáról beszámoló írásokat, és megdöbbent, amikor megtudta, hogy ezt a mélységes hitű, ártatlanul üldözött, korai halálba hajszolt magyar embert, aki sorstársaknak tekintette a szlovákokat, és minden üldözöttet, a kommunista hatalom még arra sem méltatta, hogy eltemesse! De kitől várhatjuk, hogy eltemessék Esterházyt? Kiktől várható, hogy végre emberhez méltó módon helyezzék hamvait végső nyugalomra? – tette fel önmagának és másoknak is a kérdést Paulisz Boldizsár. És ő maga adta meg a feleletet: csakis ránk vár ez a kötelesség, hiszen ez a kiváló ember, ez a hős honfitárs a Zoboralján, a szülőföldünkön látta meg a napvilágot, térjen hát vissza közénk haló poraiban!
Így kezdődött az immár a pápa által is megáldott Esterházy János Zarándokközpont építése a Paulisz-birtokon, egy szépséges dombon, melynek tetejéről kitárulkozik a táj. E dombtetőn ülték hajdanán a vadászat utáni tort a „Jánossal” együtt vadászó helyiek. Még a hajdani cseresznyefa törzzsé szikkadt múmiája is látható. És – feltételezésem szerint – itt kezdődött el Paulisz Boldizsár drámája is. Képzeljük el, mit jelentett évekkel ezelőtt – de akár most is mit jelent – kápolnát emelni egy háborús bűnösnek! Milyen elszántság, bátorság és főként: hit kellett a megvalósításhoz! Boldizsárról könyvet szerettem volna írni, hogy megkérdezhessem az építkezés mozzanatairól, főként arról, nem félt-e a hatóság bosszújától? Nem féltette-e a családját a következményektől? Nem tartott-e attól, hogy felgyújtják a házát, vagy egy megrendezett gépkocsibalesetben megölik?
Bármilyen erős is volt a hite, ő is csak ember volt, aki érez, és ismeri az életet minden igazságtalanságával és aljasságával együtt. Bizonyosra veszem, hogy gyakran megfordultak a fejében ilyen gondolatok is, de ezekről senkinek sem beszélt. Talán azért is, mert érezte a gondviselés kegyelmét, s mert jól tudta: ennek a feladatnak elvégzésére küldte őt a Földre az Isten. Így hát a munka minden egyes mozzanata hite megvallása volt számára. És valószínűleg a vele együtt építők között is akadtak, akik felfokozott érzelmi állapotot éltek meg, hiszen szakrális tevékenységeik során egymást is formálják az emberek.
A dombtetőn álló gyönyörű építmény alsó része a krisztusi sziklasírt idézi, a hit patyolattisztaságát. Itt helyezték el Esterházy János urnáját. (A Zoboralján összegyűjtött hatalmas sziklák egymáshoz illesztése építői csúcsteljesítmény. Boldizsár egyik kollégájával, s egy gép segítségével oldotta meg a feladatot úgy, hogy azt mindenki megcsodálja. A kövekre majd a második világháborúban elesett, eltűnt, hadifogságban vagy lágerekben meghalt felvidéki magyarok neveit vésik fel, ha összegyűjtik őket – így hát a zarándokhely afféle panteon is lesz.)
A felső rész kívülről-belülről gyönyörű kis kápolnájában és a sziklasírban most már nemcsak Esterházy Jánosért mondhatunk köszönetet a Mindenhatónak, hanem Paulisz Boldizsárért is, akiben megfogant az isteni sugallat, s aki minden életerejét feláldozta, hogy szent vértanúnk hozzásegíthessen bennünket békés jövőnk alakításához.
