Olvasva az alapiskola évkönyvét, újra csak az a régi kérdés tolakodik az előtérbe, hogy mitől, honnan kerül bele egy-egy iskola teljesítményébe az a valami, aminek következtében oda lehet tenni az iskola teljesítménye elé azt a bizonyos + jelet.
Kis iróniával mondhatnánk, hogy magát ezt a jelet is inkább általános, vagyis a teljességet érintő jelentésében kellene látnunk egy iskola teljesítménye előtt, nem pusztán a matematikai, illetve banki jelentését kellene keresnünk az iskola teljesítményében. A kérdés tehát az, hogy mivel, vagy mitől válik egy iskola olyan hellyé, illetve a teljesítménye olyan jellegűvé, ami elé a kereszténység, illetve keresztyénség közös szimbólumát indokoltan oda lehet tenni? Aki veszi a fáradságot és végigböngészi az évkönyvet, könnyen arra a végkövetkeztetésre juthat, hogy az évközi megmérettetetéseken, különféle közösségi alkalmakon való tartalmas megjelenés és eredményes „versenyzés” a bizonyítéka annak a bizonyos jelnek.
Én azonban tovább lépve feltenném azt a kérdést, hogy mérlegeljük a tudás és annak alkalmazása kettősségét, mert ugye a már mögöttünk lévő események sora bizonyítja, hogy a tudást lehet egyaránt az építés és a rombolás, a pusztítás céljában alkalmazni, sőt még az is belefér az alkalmazási skálába, amikor az új, a reményeink szerinti jobb létrehozása előtt valami régit le kell rombolni, el kell pusztítani, hogy az újnak elegendő teret tudjunk biztosítani. Ebben a rombolást és pusztítást igazolni látszó elképzelésben látni kell azt a bizonytalanságot is, ami az emberi teljesítmény és szellemi képességek egyik jellemzője, konkrétan azt, hogy néha megtörténik, hogy az események kezdetén jónak és hibátlannak tűnő dolgainkból mire a megvalósulás és értékelhetőség fázisába jutnak, addigra előbújik valami olyan tulajdonságuk, amitől az a bizonyos + jel eltűnni látszik, sőt még az sem kizárt, hogy nem csak eltűnik, hanem az ellenkezőjére vált át.
Tehát úgy tűnik, hogy csak az elért tudás, csak az ismeret szintje kevés ahhoz, hogy azt a bizonyos + jelet odatehessük egy tanítani és nevelni egyaránt hivatott intézmény teljesítménye elé. Viszont az is igaz, hogy a nevelésben elért eredményeink elbírálása sokkal bonyolultabb, mint az oktatási eredményesség megítélése. Ráadásul a nevelésben kimutatható eredmények megjelenése sokszor időben jelentős távolságban mutatkozik csak meg, sőt az is előfordulhat, hogy az ilyen késleltetett eredményen osztozik az iskola és a tanuló iskolán kívüli környezete, és nehezen választható el egymástól az iskola és a környezet érdeme.
Valahogy úgy tűnik, hogy ezen a téren – a nevelés terén – talán inkább az iskola és környezete egységességén vagy eltérőségén és különbségein lehetne gondolkodni, és az értékelés helyett inkább közös célok megfogalmazása tűnik célszerűnek, illetve, ha van ilyen, akkor a múltunkból olyan nevelésbeli teljesítményekből kellene meríteni, amelyektől a mai világban is jogosan várjuk a nevelés eredményeként jellemző viselkedési szokások indokoltságát és helyességét.
Én egy ilyen elvszerű viselkedést és annak eredményét merném célként megjelölni, ez pedig nem más volt, mint a község polgárainak egysége és határozottsága, amikor az iskolai dokumentumok elszlovákosítását célul tűző korlátolt járási tisztségviselőket kellett „megnevelni”. Azokban a kritikus napokban, hetekben és hónapokban mutatkozott meg a korábbi „nevelők” teljesítménye, akik abban a korban egyszerre voltak iskolai és gyülekezeti, tehát környezetbeli alkalmazottak. Tehát ezek a két háború közötti és a II. világháborút követő súlyos sérelmekkel és tévedésekkel teli időszakban tudtak talán nem is az oktatásban, vagy nemcsak az oktatásban, hanem főképp a nevelésben valami olyan +-ot átadni, amitől 50 évvel a II. világháborút követően is tudták az utódok, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet pénzben mérni, de ha olyan a világ, akkor akár még a hatalommal és vagyonnal nem honorált „értékekért” is áldozatot kell vállalni és oda kell állni, ahol nem lehet félreérteni az álláspontunkat, sőt még annak határozottságáról sem lehet senkinek egy pillanatig kétsége.
Nos, a mai közösségünk ilyen nevelésbeli egységességét meg merném kérdőjelezni, illetve a mai szellemi vezetőinkből talán hiányzik az a korábbi kálomista nyakasság, ami a korábbiakban a búcsiak jellemzője volt. Ám az is igaz, hogy a múltbeli dolgaink értéke igen labilis, koronként akár változó is lehet. Erről nekem mindig nagyapám meséi jutnak eszembe, aki gyerekkoromban sokat mesélt két háborút maga mögött tudó tapasztalatairól. Hangsúlyoznám, hogy tapasztalatairól mesélt, mert úgy járt az orosz fronton, hogy szolgálata nagy részét nem katonai egyenruhában töltötte, hanem lova nyergében felderítőként barangolt az ellenség hátországában. Az oroszokról másként sosem tett említést, mint egy maradi, semmirekellő népségről, akiket rendszeresen csak és kizárólag muszkáknak nevezett.
A másik tőle származó ismeretem a gazdálkodással kapcsolatos. Valahogy úgy alakultak a két háború közötti gazdálkodás körüli dolgok, hogy a búcsi gazdák arra a következtetésre jutottak, hogy valamilyen módon össze kell fogniuk, ha eredményesek szeretnének maradni, mert külön-külön az előállított terményeiket felvásárló és feldolgozó vállalkozók olcsó rabszolgái lesznek. Ennek következtében a háborút követő években eltűrték még a nyilvánvalóan alkalmatlan Hlinka-gárdistából partizánná előléptetett kontárok tévelygéseit is, és a korábbi kapitalista piaci terror helyett észrevétlenül a kommunista piaci terror áldozataivá váltak.
A szocializmus/kommunizmus és a demokrácia elnevezéseket nyugodtan elfelejthetjük, mert csak annyi a különbség, hogy az egyik bankot egy másik váltotta fel, s a korábbi orosz bank kiszolgálói most az amerikai központi bankot szolgálják a demokráciába vetett hitükkel, miközben a kettő között csak a telephelyükben van különbség. Persze az ilyen parányi különbségekről az iskolai történelemkönyvekben és történelemórákon még tévedésből sem emlékeznek meg a szakképzett oktatók, ezért van különösen kivételes jelentősége a civil háttérnek, annak, hogy a fiatalok, a „nevelés” töltetét alkotó korosztályok környezete képes-e, szükségesnek tartja-e, hogy az aktuális félrebeszéléseket és félremagyarázásokat helyre tegye, vagy csak egyszerűen odategye a mai hazugságok mellé azt a bizonyos jelet és igényt, ami elvezeti a fiatalabb korosztály tagját ahhoz a ponthoz, ahol talán megalapozottan dönt arról, hogy viselkedésében melyik utat válassza. S ebben a tekintetben a mai tudásunk szerint marad két lehetőség. A kényszerítés, vagy a meggyőzés módszere.
Az előbbi velejárója a kényszerítő eszközök eddig többször és többnyire sikertelen alkalmazása, mert a kényszerítés velejárója az állandó ellenőrzés és felügyelet, amit az emberek minden hatalmi rendszerben kiismertek és előbb-utóbb megtalálták kijátszásának módját, ha azt szükségesnek tartották. A másik módszer a meggyőzés, amit eddig egyetlen kísérletező próbált megvalósítani, ám őt a korabeli hatalmi erőszak a Golgotára küldte ama bizonyos fadarabbal a vállán és olcsó bűnözők társaságában kioltotta az életét, és vele együtt elveit és a jobb világba vezető hitét is egy másik világba küldte. Tehát az a kérdés, hogy ennek a másik útnak a járhatósában hiszünk-e, s ebbéli hitünkben képesek vagyunk-e elviselni a mai hatalmasok ránk kimért büntetését/büntetéseit, azért hogy a kétkedőknek bizonyítékot szolgáltassunk hitelességünkről és a mai hatalom képviselőinek kezéből kiforduljanak a kényszerítés eszközei, vagy azok ellenére is az emberek a másik úton induljanak el. Ez az a cél, ami azt a bizonyos + jelet megérdemli, amiért vállalni kell a tudás mellett a hit értékét is, mert csak a kettő együtt érdemli ezt a jelet. Kétségtelen, hogy jelenleg még csak a tudást tudjuk úgy-ahogy értékelni, de ott is a +-on felül kell teljesíteni, s ha ez már egy elért szint, akkor már csak a nevelési szinten kell közel ugyanannyit tenni, hogy elégedetten zárhassuk le az iskolaévet.
