A karikázó (női) táncok általában két részből, egy lassúból és frissből állnak. A lassúban főleg lépő motívumokat alkalmaznak, például az állandóan egy irányban lépegetést: bal láb balra oldalt lép + a jobb láb a bal mellé zár (oldalt lépek és mellélépek).
A lépés fázisainak időtartama negyed, vagy félhangjegy érték. Tehát, ha 2/4-es ütembeosztású dalra táncolják, akkor egy lépés ütemérték alatt egy lépést halad a kör a megadott irányba. A másik motívum az egylépéses csárdás. Az előbb leírt motívumot jobb lábbal kezdve jobbra haladva megismétlik, és kétütemnyi dalrész alatt egyet lépnek balra, egyet pedig jobbra. A táncban gyakorta alkalmazott kétlépéses csárdáslépés ennek a duplája. Míg az első lépéssel állandóan egy irányba haladnak, s ha lassan is, de forog az egész kör, addig a második és a harmadik lépéssel egy helyben inganak. A lépés lezárásakor visszaérnek a kiindulási helyükre.
Szép mozgást eredményez a kettőnek a kombinálása: egyik irányban az egylépésest, a másikban a kétlépésest járják. Ebben az esetben is a kétlépéses irányában lassan fordul a kör. Gyakran alkalmazzák a kétlépéses csárdásnak egyik nagyon jellegzetes változatát, a Fär-Öer lépést. Itt a negyedik fázisnál nincs mellélépés, csak testsúlyáthelyezés, tehát a táncolók terpeszállásban, helyben maradnak, illetve a nyolcadik fázisnál bokaütéssel történik a hozzálépés, a mellézárás. A Fär-Öer lépésnév Izlandról származik. A középkorban az egész Európában ismert vegyes körtáncfajtát – amelyet a XVIII-XIX. században Nyugat- és Közép Európából teljesen kiszorított a páros tánc – ezen a településen fedezték fel újra a múlt század végén. A tánc legjellegzetesebb lépését nevezték el a településről, s ma már világszerte így hívják. Alapmotívumként majd minden nép táncában megtalálható.
Újabban helyet kapott a karikázó tánc lassú részében a négy fázisból (részből) álló elől, illetve hátul keresztező ridalépés, valamint a kör irányába fordulva az egyszerű előrehaladó lépés. A gyors részben a tánc újabb motívumokkal gazdagodik: a lent és fent hangsúlyos ridával, az elől-hátul keresztező ridával, a futó, a kopogó, a dobogó lépésekkel, valamint a különböző bokázókkal. Például a martosi pilikézés gyakori lépése az egy- és kétlépéses csárdás, az egyszerű lépő, a Fär-Öer (ringó) lépés, a pórumozó-kocsikázó, az ugró, az egylábas ugró, és ezek változatai. Kedvenc dallama:
„…Kék pántlika a harisnyám kötője,
Legény legyen, aki aztat megkösse.
Az enyémet megkötötte egy barna,
Utoljára az visz engem a sírba.
Nem vagyok szép, csak a szemem sötétkék.
Mégsem vagyok a babámnak elég szép.
Vagyok olyan, mint akiért elhagytál,
Tartok szeretőt, különbet, mint te voltál.” (Népdal)
A karikázó most megy át pórumozásba. OKÜ, Gombaszög. Fotó: Prandl Sándor, – Fórum Intézet.
A női körtáncok formailag aránylag szegények. A kör tágítása, szűkítése az egyik leggyakrabban alkalmazott formaváltás, ezt légzőmozgásnak szokták nevezni. A kör nagysága, illetve az, hogy tágul, vagy szűkül-e, a táncolók összefogódzásától függ. Ha keresztfogással kapcsolódnak egymáshoz, akkor a kör nem „lélegzik”, csak abban az esetben, ha az egymás mellett állók fogják egymás kezét. A test mellett leengedett kézfogás esetében szűk a kör, az oldalt kinyújtott kézfogással pedig tág. Ezt a tágulás-szűkülést egy dallamon belül többször is alkalmazhatják, s így amellett, hogy a kör forog, még a nagyságát is változtatja.
Ha sok a táncolni vágyó, akkor egy körből kettő alakul: a belső szűk, a külső tág fogásban táncol, vagy szűk fogás alkalmazásánál többen vannak benne. A két kör gyakorta ellentétes irányba forog – így szebb és látványosabb. Az 1904-ben született Molnár Mária a Tajti faluban 1975-ben végzett néprajzi gyűjtésünkkor így emlékezett erre: „…olyan is előfordult, hogy ha nagyon sokan voltunk, akkor kialakult egy belső kör is, és azt fogta át a karaj. Ez akkor fordult elő, ha túl sokan voltunk a nagy körben, oszt’, hogy senki ne sértődjön meg, hát bevettük a kisebbe, hogy mindenki vigadjon. A körtánc azután úgy bomlott fel, hogy párokra szakadtunk, pórumoztunk még egy darabig, aztán abbahagytuk. Pihentünk egy kicsit, majd elölről kezdtük a lassúval.”
Az északkeleti körtánc (Zemplén, Szatmár, Tiszahát) jellegzetessége a lapított, illetve a hullámzó kör is. Ilyenkor a kör alakja ellipszis, kifli, illetve biciklilánc formát vesz fel egy-egy rövid időre. A fordulóban a lány még ránt is egyet a derekán, hogy jó nagyot libbenjen a szoknya (mert akkor kilátszik az alatta levő díszesen csipkézett alsószoknya is). Ez a forma csak díszítőelemként fordul elő, mint például a derékból aránylag mélyen előre-, illetve hátradőlés, -hajlás is. Az előredőlésnél bezárul a kör, mint este a tulipán, a hátradőlésnél kinyílik, mint nappal a rózsa.
A leánykörtánc másik jellegzetessége a forgás tempóváltása. A tánc lassú részében a kör inkább ingamozgást végez, míg a gyors részben a forgás válik uralkodóvá. A „sergőnél” – Medvesalján: Egyházasbáston, Medveshidegkúton, Tajtiban, így is hívják a gyors forgást ‒ mindig a szűk fogást láthatjuk: a mellettem álló előtt vagy a háta mögött keresztbe nyújtott kézzel fogom a tőlem második lány kezét. Így a forgás biztonságosabb, és a kör forgása is erőteljesebbé válik. A táncolók szinte úsznak a levegőben.
(folytatjuk)
