A férfi táncok királya a verbunkos tánc. A Felvidéken élő magyaroknál is előkelő helyet foglal el a tánckultúránkban.
Kötött, fél-kötött és kötetlen változata ismert. Kötött az a verbunkos tánc, amelynél meghatározott a térforma, a dallam és a motívumok sorrendje. Az ilyen táncoknál táncvezető funkció is van. A vezető bemutatja, előtáncolja a figurát, vagy szóban határozza meg azt. Hazánkban a legismertebb ilyen tánc a kelet-szlovákiai szlovákok lakta Fintán vagy Pornóban járt körverbunk. Itt a káplár szavakkal irányítja a táncosait. A szilicei, a borzovai, a bódvavendégi tréfás lakodalmi verbunkban pedig a káplár bemutatja a figurát és a táncosai azt utánozzák, a tánc folytatásában a vezető csak a ceremóniát irányítja szavakkal. Kötöttek még a Dunán túli, – a kónyi, a kapuvári, a szanyi – verbunkosok is, amelyek megőrizték eredeti funkciójukat. A verbunk tánc a XVII-XIX. századokban a katonák toborzásának jelentős eszköze volt. Eredeti katonatoborzó funkciójában utoljára az 1848-as honvédtoborzók alkalmával találkozhattunk vele. Vasváry Pálról, a forradalmi vezérifjak egyikéről maradt fenn az a legenda, hogy 1848 tavaszán a szabadságharc honvédjainak a Sajó menti Putnokon toborzásakor olyan nagy sikerrel járta ő is a verbunk táncot, hogy utána a nép elnevezte „Vasvári verbunknak” a férfi táncokat, sőt még a csárdásra, a párosra is gyakran mondják, hogy „vasvári páros, vasvári csárdás”. Gömör, Borsod, Torna-Abaúj volt vármegyék területén a mai napig úgy is hívják. Mivel a forradalom leverése után teljesen megszűnt a katonafogásnak ez a formája, a katonafogást felváltotta a besorozás, a törvényszabta sorkatona állítás, ezért a tánc csak a nép körében élt és él tovább.
Martosi magyar verbunk. Gombaszög, 1987 (Fotó: Takács András)
A katonák toborzására egy-egy ezredben, katonai egységen belül külön toborzócsapatot hoztak létre, és ez a csapat általában a jelesebb ünnepnapokon, vásárnapokon településről településre járt, illetve a nagyobb méretű vásárok esetében az adott térségben ütötte fel toborzó sátrát. Ilyenkor nagy csinnadrattával vonultak végig a település főutcáján. Toborzó sátrukat a főtéren, a templom, a kocsma előtti téren, vagy a vásár területén, illetve annak szomszédságában állították fel, és nagy eszem-iszom, dinom-dánom kíséretében folyt a bámészkodó népség meggyőzése, az új katonák befogása. A hangos, lármás mulatság leglátványosabb eseménye a káplár, az őrmester, a hadnagy vezette toborzó verbunktánc volt.
A táncvezető a kör közepére állt és onnan irányította a tánc lefolyását. Ő volt a legjobb táncos, de a katonák még rajta is túl akartak tenni – így lett aztán fényes, látványos a mulatság, sikeres a katonafogás. Aki a katonák közé állt táncolni, ivott a borukból és leparolázott a káplárral-hadnaggyal, annak ott mindjárt csákót nyomtak a fejére. E pillanatnyi megszédülést tíz, tizenkét éves nehéz katonai szolgálat követte.
Persze, nemcsak a mulatság, a tánc, a zene, hanem a szóval és pénzzel való csábítás, a hetyke hangnem, sőt a megszégyenítés is számottevő eszköze volt a toborzásnak. Jó példa erre Gvadányi József költő „Rontó Pál”-jában a katonaéletet dicsérő, dicsőítő hangzatos versrészlet:
„… Öcsém Uramék, mi csak iszunk, eszőnk,
A pénzt fetséreljük, mást nem teszünk.
Ha háború vagyon, menünk ellenségre,
Öljük, vágjuk aztat, nincs gondunk egyébre.
Tsak az aranyakat, zsákokra, mint töltsük,
Tántzon e vagy kotzkán, avagy boron költsük.
Mint látnak bennünket, régen már Fő ispány,
Lett volna közülünk, sok meg Vitze-Ispány:
Kibül Püspök, kibül Kanonok, s Apátúr,
Ki ül Bétsben lakó Excelenciás Úr.
De tartsák magokat ezen Tiszt-ségeket
Nem irigylük az ő nagy dicsőségüket,
Jobb szeretjük édes Hazánkért meghalni,
Mint a papírosrul a tentát felnyalni.”
Járási dal- és táncünnepély Éberhardon, 1987-ben. Körverbunk. Csalló NTE, muzsikál Hugi (Fotó: Takács András)
E kötött tánc elnépiesedett, fellazult formája a kötött verbunk. A verbunktánc dallam és szerkezeti felépítése kötött, de a figurák már nem előre meghatározott sorrendben követik egymást, hanem a táncvezető meghatározása szerint. Nálunk Mátyusföldön ilyen tánc az egyes falvak nevével jegyzett verbunk pl. jókai verbunk, martosi verbunk, illetve a salai verbunk, Gömörben honos a vasvári verbunk, Bodrogközben a nagy magyar verbunk. Az említett jókai verbunkban nemcsak a dallam, hanem a szerkezeti felépítés is kötött. A tánc egy lassú, hosszabb szabad táncból, és egy rövidebb friss, térformájában és figurájában is kötött részből áll. A két részt egy felállás alatt háromszor megismétlik. A többi említett táncnál az ennyire megkötöttség, a szerkezeti kötöttség hiányzik: Például a vasvári verbunk szerkezeti kötöttsége annyiból áll, hogy körben állva, illetve körív mentén haladva táncolják, s amikor a szólót táncolni akaró személy a zene elé ér, megállítja a kört, és a zene előtt egy-két figurát szólóban eltáncol.
A teljesen kötetlen, improvizatív jellegű szabad verbunk elemeiben őrzi a valamikori katonai (kötött) verbunk, és az egykori legénytáncok motívikai hagyományait. Ezeket a táncokat általában 4/4 negyedes katonadalokra táncolják. Egyszerűen verbunknak, vagy esetleg a falu nevével kiegészítve martosi, varbói, ipolykéri, tardoskeddi verbunknak hívják. A falu neve általában azt jelöli, hogy a néprajzi gyűjtéskor hol találtak rájuk, mert a faluban csak verbunknak hívták, hívják. Lényegében e szabad férfitáncok csoportjába tartoznak az erdélyi híres pontozók, legényesek, a többi honos sarkantyús táncok is. Közös vonásuk a szabad szerkezeti felépítés.
A verbunkos táncok a magyar néphagyomány motívikailag leggazdagabb csoportjába tartoznak. Jellemző rájuk a lépő, a bokázó, az ugró, a forgó, a guggoló, a szökdelő figurák sokasága. Például a szilicei, borzovai szabad vasvári verbunk huszonhat figurájának kilencvenhat változata ismert. Az 1960-as, 70-es években végzett néprajzi táncgyűjtéseim leírásakor (Gömöri népi táncok, 1992) ennyit számoltam össze, persze azóta már kerülhettek elő továbbiak is.
Székely verbunk. Szőttes KNE Vágsellyén, 1991-ben. (Fotó: Takács András)
Az alapmotívumokat tapssal, tapsolással, csapásolóval – vidéktől függően – gazdagon díszítik. A bodrogközi, a zempléni, a sárosi, a Tisza-háti, az erdélyi táncoknál a taps és a csapásoló díszítésnél a pontozott és a színkópás díszítés is jellemző. A tapsok, a csapásolók, a bokázók erőteljesek és nagyon hangsúlyosak. Ez erősen kiemeli a táncos kiállást, amit a kísérőzene is segít.
A férfi táncok ma és a múlt század közepétől mindenütt főleg bemutató, virtuskodó funkcióval bírtak, bírnak. Szerepük a társas összejöveteleken – bálokon, mulatságban – a tánc-, illetve a mulatságnyitás, valamint a páros táncok közötti szünetekben a legények ügyességének bemutatása, fitogtatása volt. Ma a táncházakban a férfitáncnak ez a funkciója, a táncos tudással való vetélkedés újra kezd meghonosodni, érvényre jutni.
(Takács András, a MMA köztestületi tagja/Felvidék.ma)
