Nos, igen, ez a nyakatekert cím megfejtésre szorul, fejtsük hát meg közösen. Látja-e a felvidéki (progresszív píszí lovagoknak: szlovákiai) társadalmi elit, hogy kivel van valójában dolga? Kikből áll az „istenadta nép”?
Mielőtt azonban ezt fejtenénk meg, tekintsünk át, a határainkon túl maradt Magyarországra. A politikai választások eredményei tükrözik leginkább hűen egy társadalom összetételét, és ez hatványozottan igaz a jelenlegi Magyarországra, mert a Fidesz politikai kommunikációja színvallásra készteti az összes politikai pártot, hiszen a szókimondás nagyon sokáig nem volt divat az anyaországi politikában sem (most abba ne menjünk bele, hogy „mértékadó”, tehát liberális vélemények szerint, ez a politikai közbeszéd gyűlöletkeltő és manipulatív, hagyjuk meg nekik a jogot, hogy ők ezt szajkózzák).
A 2018-as választásokon több mint 70%-os volt a részvétel és ez egyértelműsíti a társadalmi csoportok értékrendbeli besorolását, hiszen egy ilyen arányú véleménynyilvánításnál már eléggé világosan látszik, milyen arányban vannak a kismagyarországi társadalomban a nemzeti érzelmű, és/vagy keresztény választók, a szélsőbaloldali és baloldali választók, a liberálisok, és azok, akik sehová nem tartoznak, nem választanak, de azért léteznek…
Magyarországon tehát a Fidesz tudja, hogy ki a célcsoportja, kit szolgál, kinek mi az igénye, és ezt összegyúrja a saját elképzeléseivel, majd megjeleníti egy hosszú távú, nemzetstratégiai programban, de úgy, hogy annak egyes részeit, érthető módon, a nép nyelvén kommunikálva tálalja.
Tudjuk-e, hogy itthon, a Felvidéken, hogy állunk? Ismerjük-e valójában a saját közösségünket?
Itt most lehetne rengeteg számadattal és százalékarányokkal érvelnem, de ezt már megtették mások, én inkább arra a rögvalóságra szeretnék rámutatni, amelyet – szerintem – nem lát, nem akar látni az az elit, mely újfent meg akarja reformálni, menteni magyar társadalmunkat, úgy, hogy közös politikai képviselettel rázza fel azt, Csipkerózsika-, vagy inkább tetszhalott állapotából. Anélkül viszont, hogy szembenézzünk a valós helyzettel ott, lent a faluban, a kisvárosban, a peremvidékeken, ez nem fog sikerülni.
Ami a legbosszantóbb, hogy ez az elit (beleértve az elit „ranglétrájának” a legalsó fokán álló helyi Csemadok-elnökök, polgármesterek, fiatal politikusaink nagy részétől kezdve, a társadalomkutatókon, a Pátria rádiós megmondóembereken keresztül egészen a pártelnökökig mindenkit), úgy „közbeszél” minden szinten, mintha nem ismerné a saját kis mikrovilágát sem.
Nézzünk 10 felvidéki/szlovákiai magyar, nagykorú lakost a közvetlen környezetünkben. Ebből a 10 lakosból az egyik a Traktoros Józsi, neki szerencsére van munkája. A másik és a harmadik a cigány Lali meg az asszonya, Angéla, ők már vagy húsz éve közmunkások. A negyedik a Ragyás, aki sosem jár választani, szinte senkinek nem köszön az utcán sem. Az ötödik meg a hatodik, Zoliék a feleségével, ők jó Csemadok-tagok, a hetedik a fiuk, a kis Zoli, aki Írországban dolgozik már vagy tíz éve, egy lengyel lány a párja. A nyolcadik Viktória, ő Pesten él, ott maradt az egyetem után, ritkán jár haza. A kilencedik és a tizedik, a nyugdíjas házaspár, Pista bácsi meg Ilonka néni, Isten tartsa meg őket sokáig, de ne áltassuk magunkat, már nem sokáig…
Ebből a 10 emberből tehát valójában csak 8 él itthon, és ebből a nyolcból általában 4, esetleg 5 szokott választani, bár az utóbbi időben Traktoros Józsi nagyon dicséri a rendpárti zöld pólós csapatot, mert nem bírja már Lali dumáját a kocsmában…
Ebből az itthon maradt 7 lakosból (mert a két haza-, illetve kivándorolt fiatalt már elvesztettük, Ragyás meg soha nem fog kimozdulni otthonról) kell megoldanunk, hogy „restartolódjon” ez a közösség.
Ebből a 7 emberből tudnunk kell, hogy ki a nemzeti érzelmű, keresztény, ki a (szélső)baloldali, (vagy szélsőjobboldali, ahol már nem a nemzetiség számít), ki a liberális, és ki az, aki kivonja magát a közéletből és ilyen szempontból nem releváns.
Ebből a 7 emberből többen akarnak egy megbízható autót, mint autonómiát a közösségüknek. Ezt ki kell mondani, és innen kell elindulni. Ez nem azt jelenti, hogy ejtsük az autonómia témáját a közbeszédben, éppen ellenkezőleg, az egyik fontos eleme kellene, hogy legyen az elit által tematizált közbeszédnek az autonómia fogalma, mert 30 év elteltével a választók java része a mai napig nincs tisztában annak fogalmával, holott tanulmányok tucatja porosodik szakmai intézmények és pártok irodáinak a fiókjaiban. Viszont ezt értő nyelven, az emberek nyelvén kellett volna már régen elmagyarázni a választóknak, de inkább szerveztünk sok fesztivált, meg koncertet, mert attól lesz öntudatosabb a mi népünk. Jelentem, nem lett, én csak tudom, én is szerveztem és szóltam Patakinak, hogy a végén a Himnuszt énekeltesse el az Ipoly menti rajongókkal. El is énekelték, folytak a könnyek az öreg rockerek arcán, jól esett nekik a nosztalgiázás, egy kis „magyarkodás”, aztán másnap, kijózanodva, ugyanúgy elvitték munkába menet a kocsijukkal a gyereküket a szlovák iskola elé.
Nos, ki kellene már mondanunk: kevesebb vigadalommal, és több szakmai munkával előbbre lennénk.
Ki kell mondani azt is, hogy csődöt mondott a néppel való kommunikáció.
Az emberek nem tudják, mit akarunk, de ezen nem is lehet csodálkozni, mert mi sem tudjuk, hogy mit akarunk.
Tartjuk a cérnát, amelyhez egy lufi van kötve, de az a lufi már nem a fejünk fölött van, hanem lóg a cérnán, a lábszárunknál, mert már a levegő is elfogyott belőle. Groteszk egy póz…
Ha Traktoros Józsinak, meg Lalinak, a cigány barátomnak azt mondom egy pofa sör mellett a helyi kocsmában, hogy azért kell ránk szavazni, mert be kell jutni a parlamentbe, akkor kortyolnak egyet a hideg sörből, és azt kérdezik, hogy attól nekik jobb lesz? „Inkább intézzétek már el, hogy az a rohadt kátyú ott a kanyarban be legyen aszfaltozva, mert kiesik a húszéves kocsim kereke!” – mondják, és a véleményüket tiszteletben kell tartanom, mert ez az ő történetük, a használt kocsijuk, a vacak életük, amely azért nem lett jobb, mert nincs rendes fizetés, csak Nagyszombatban, de ők oda ötvenévesen már nem kellenek, meg amúgy sem hagynák itthon az asszonyt.
Nem lehet cél csak a pozsonyi parlamentbe való bejutás, sőt nem lehet cél csak maga az összefogás sem. Csupán eszköz kell, hogy legyen, és bár sokan óhajtják az összefogást, a „normális viselkedést” a politikusainktól, ettől többet kell adni a választópolgárnak. Történetet. Az ő történetüket. Józsi, Lali, Zoliék, Pista bácsiék történetét, a kátyúkkal, a sörükkel, a használt autóikkal, és azzal, hogy ők egy közösség, mert sokszor már azt sem hiszik el. Nem, nem a pártok lesznek egy közösség.
A népnek kell éreznie, hogy összetartozik, de ahhoz a nép nyelvén, a néphez szólva kell ezt megoldani és kommunikálni az irányukba.
Amikor Menyhárt József a köztársasági elnöki kampányában családokat látogatott, beült egy kávéra, egy szendvicsre, elment a fóliasátrakba, és egy óra helyett három órán át beszélgetett a polgármesterek csapatával, nos, az máig megmaradt a népben. Itt volt az elnök. Az én ebédlőmben, az én fotelomban, meghallgatta a történetemet, az életemet, és válaszolt nekem!
Tudom, nem lehet egy személynek végiglátogatna több százezer embert, de tegye a szívére a kezét az összes, bármely szinten tevékenykedő közéleti és politikai szereplő: mikor ült le Józsival, Lalival egy sörre, vagy beszélgetett a kertben Ilonka nénivel, aki be sem fejezte aznap délután a krumpli feltöltését, mert áradt belőle a szó, és végre elmondhatta azt egy általa megbecsült személynek.
Csak gyűléseken, rendezvényeken találkozni az emberekkel és várni a csodát, hogy azok alatt a tízperces monológok alatt meg lehet őket győzni mindenről, ami fontos, nos, ez nem működik, ezt mutatja az a fájdalmas tény is, hogy a felvidéki magyarság fele már évek hosszú sora óta kivonja magát a saját közegéből, bezárkózik, a politikai és a társadalmi közéletben nem talál semmi pozitívumot.
A pártok és egyéb intézmények zárt szobáinak lakozott asztallapjain a fehér ingujjakat pihentetve nem lesz meg a népakarat. Azt a kocsmák kockás abroszaira könyökölve, az ebédlők csipketerítőit simogatva, vagy a cigány Laliék konyhájában, a saroklócán ülve és pálinkázva lehet csak elérni. Ehhez viszont szervezett csapatmunka kell, minden faluban, utcában, lakótelepen, mert csak akkor van értelme az összefogásnak, ha az az emberektől indul, emberközeli és ezáltal emberszagú, azaz emberi.
Ehhez kell mindenki, aki közéleti szereplő, és nem csak blogokban, kommentekben és lájkokban tobzódik önjelölt néptribunként, hanem a valós, mindennapi életünkben teszi a dolgát.
Ja, és ehhez a munkához kell egy olyan szakembergárda, akik értik a dolgukat, és profi módon teszi azt, de nem amolyan, a huszonharmadik projektet letudva módon. Olyan szakértelem kell, mely érti és érzi a közeget.
Aztán legyen ott a célok között Józsi új autója, Lali rendes munkahelye és a szülőföldjük autonómiája is.
Ez a mi munkánk, és nem is kevés.
