A mindentudó naptáram a minap figyelmeztetett, hogy aktuálissá vált egy rövid érsekújvári látogatásom az ottani sírkertben, ahol Sidó Zoltán nyughelye van.
Ugyanis 2013-ban ezen a napon döntött úgy Zoli barátom, hogy ezt az egyre rosszabb minőségű emberi világot hátrahagyva átköltözik egy minőségileg remélhetőleg jobb társaságba, olyanok közelébe, akiknek már az emberi világ elferdült értékei helyett egy magasabb minőség értékeinek közelsége és azok megszerzése jelenti a szent célt.
Ezen okból csak azért koptatom a billentyűzetet, mert szerintem Zoli annak idején egy olyan emberi minőséget testesített meg, amire illő volna emlékezni és az őt nem ismerhetők nemzedékeit megismertetni egy olyan életvitellel, amiben nem a pénz, a vagyon és/vagy a diktátori hatalom az egyedüli cél és minden boldogság forrása.
Egy éve tettem egy kísérletet néhány komáromi és pedagógusszövetségi ismerősöm segítségét kérve egy Sidó Zoltánról elnevezett elismerés/díj alapítására olyan közszereplők számára, akik egyszerre két területen, konkrétan a pedagógiában és a kultúra ápolásban figyelemre méltót tudnak felmutatni. Az eredmény kissé lehangoló, még akkor is, ha matematikusi képzettségemnek köszönhetően jól tudom, hogy a nulla is egy érték, sőt léteznek olyan szempontok és minőségek, amilyenek értékelésekor a nulla jó eredménynek számít, ám ebben az általam elképzelt esetben ez nem igaz.
Tehát a kérdés úgy szól, hogy van-e olyan pedagógusunk, aki a pedagógiai teljesítménye mellett még a Csemadok soraiban is, vagy ha az már kimúlt arrafelé, akkor akármilyen helyi, területi, netán országos önkéntes szervezet keretein belül a kultúra valamilyen területének ápolásában jelentős eredményeket ért el? Mert, ha van/vannak ilyenek, akkor bűn, ha nem hívjuk fel rájuk a pénzimádók figyelmét és fordítva, ha nincs/nincsenek ilyenek, akkor közéletünk pápáin ezt számon kérjük, mint egy megbocsáthatatlan mulasztást, hogy az ilyesmi kiveszett, vagy kiveszni látszik a hétköznapjainkból.