Különleges élményben lehetett részük a DAC szurkolóinak és úgy általában a magyar labdarúgás kedvelőinek azáltal, hogy az Európa Liga első selejtezőkörében egy lengyel csapattal hozta össze a Felvidék emblematikus csapatát a sorsolás.
Már ekkor sejthető volt, hogy itt nem puszta futballról lesz szó, hanem az évezredes lengyel-magyar barátság megtestesüléséről, ráadásul egy csipetnyi pikantériával, hogy kisebbségi közösségként szállhattunk síkra e kontextusban.
A párharc első, dunaszerdahelyi mérkőzése ennek megfelelően örömünneppé is alakult. Vannak érzések, melyekre egyszerűen nem lehet szavakat találni.
Ez a meccs pontosan ilyen volt, 99 évvel nemzeti sorsunk megkeserítése után a Felvidéken, Szlovákiában megtörténhet egy olyan csoda, hogy a lengyel szektor piros-fehér-zöldbe borul, míg a B-közép piros-fehérbe, és felváltva, s együtt szól a két rigmus: Ria-ria, Hungária, Polska-Polska!
Ebben a hangulatban mentünk a visszavágóra a lengyel egyház bástyájába, Krakkóba. És bár olyan kimondott koreográfia, mint a MOL Arénában, nem volt, de a baráti légkör, az egymásnak bókoló gesztusokkal teletűzdelt miliő ugyancsak varázslatos volt.
Már-már olyannyira, hogy azt kívántuk, bárcsak mindkét csapat továbbjuthatna, de ha dönteni kell, akkor döntsön a vakszerencse és a büntetőpárbaj. A hazai és az idegenbeli 1:1 után erre jó esély mutatkozott, végül a DAC szerzett egy gólt a hosszabbításban, ami gyakorlatilag el is döntötte a továbbjutást, mivel a hazaiaknak így már két gólt kellett volna szerezniük a továbbjutáshoz az idegenben szerzett több gólunk miatt.
Ennek okán viszont elkezdtem szurkolni, hogy legalább egyenlítsenek ki, így nem lesz számukra oly fájdalmas a kiesés. Így is lett, amit még a mi szektorunk is megtapsolt, akárcsak a krakkói csapatot egyenként, akik jöttek lepacsizni a szurkolóikkal, így a DAC-tábor előtt is elhaladtak.
Sok fuballista nem is értette, mi zajlik körülötte, a lengyel szurkolók szeméből – mind a stadionban, mind az utcákon – viszont a tisztelet és a meghatottság sugárzott.
A DAC kapcsán gyakran szoktuk mondogatni, hogy több ez mint foci. Ez most hatványozottan érvényesült.
Ugyanis e két hétben a lengyel és a magyar nemzet évezredes megbonthatatlan szövetségének tanúbizonysága testesült meg, mely ezer esztendeig szomszéd, barát, harcostárs volt, s történelme millió szállal fonódott össze.
Ez a nemzet nem hagyja ma sem magára a felvidéki magyarságot és kiáll mellettünk. A lengyel-magyar barátság ugyanis nem mítosz vagy szóbeszéd. Sok külső érdek próbálta bár megbontani vagy ellehetetleníteni e szilaj szövetséget, sőt akadtak is időszakok, amikor sikerült némileg elhalványítani. A 21. századra viszont ismét visszataláltunk egymáshoz és újra fonódnak össze a szálak és íródnak az újabb és újabb történetek.
Olyan történetek, mint a Lengyel-Magyar Perszonálunió, a Jagellók trónolása, az oszmánok elleni keresztes hadjáratok, a Rákóczi-szabadságharcban tanúsított viselkedés, a 1848/49-es forradalom és szabadságharc során nyújtott segítő jobbok vagy épp a lengyel menekültek befogadása a második világháború idején és az ’56-os események támogatása. Egy ilyen újabb történet volt ez a focipárharc is, melyre Báthory István is biztosan büszkén tekint le odaföntről.