A történet egy megkereséssel kezdődött. Egy magyarországi történész fordult a százdi polgármesteri hivatalhoz, hogy egy bizonyos Lebo Istvánról érdeklődjön, aki az utolsó 48-as honvéd volt, és 1928-ban, 97 éves korában halt meg a 48-as honvédeknek fenntartott menház utolsó lakójaként.
Pár nap múlva díszes temetésen búcsúztatták, amelyen előkelőségek sora jelent meg, élükön Csáky Károly hadügyminiszterrel, aki Horthy Miklós kormányzót képviselte. Az utolsó honvédet a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és az újságok részletesen beszámoltak a temetésről.
„A Nemzeti Múzeumon fekete lobogó leng, a környékén és végig az egész Rákóczi-uton a gyászfátyolos gázlámpák égnek, végig a Muzeum-kör-uton, végig a Rákóczi-uton tizével-huszával áll mindkét oldalon sorfalat a nép: temetik Lebo Istvánt, a Honvéd Menház utolsó 48-as honvédlakóját. A Nemzeti Muzeum valamennyi oszlopa fekete lepellel bevonva, az oszlopcsarnok közepén, a muzeum bejáratánál, hatalmas katafalk, rajta fekete koporsó ezzel a felírással: Lebo István élt 97 évet.” (Pesti Hírlap 1928. június 6.)
Visszatérve azonban a megkeresésre, az illető nem volt biztos a falu nevében, mivel a különböző újságok eltérően írták le. A leggyakoribb változat az Ipolyszete volt.
Innen indult tehát a nyomozás, mivel Szete a szomszéd falu. Aztán eredményt mégis az ipolyszakállosi egyházi anyakönyvek hoztak, ahol a 19. század hetvenes éveiből találtak adatot bizonyos Lebo Istvánné elhalálozásáról.
Itt kerültem be a történetbe én, egy polgármesterrel történt beszélgetést követően. Kutatásaimhoz az Arcanum Digitális Tudománytárat használom, ahol 50 millió oldalnyi dokumentum áll az amatőr és a profi kutatók rendelkezésére.
Rögtön az első pár találatból, a temetésről szóló tudósítások egyikéből megtudtam, hogy a temetésen Lebo István szülőfaluja is képviseltette magát egy küldöttséggel. Sajnos azonban a tudósításban nem szerepelt a falu neve.
Egy másik nyomra is sikerült rálelnem. Egy 1914-es katonai összeírásban találtam egy bizonyos Lebo Istvánt, aki azonban nem lehet azonos az öreg hadastyánnal, hiszen ő már ekkor a nyolcvanadik évén is túl járt.
Itt tart tehát a nyomozás jelenleg. Most azonban szeretnék a kollektív bölcsességhez fordulni, mert az mindig többet tud, mint az egyéni. Ilyesmit nem kértem még az olvasóktól, de szeretném, ha ezt a cikket minél többen megosztanák, mert így nagyobb az esélye, hogy olyasvalakihez is eljut, aki többet tud Lebo Istvánról, az utolsó 48-as honvédról, s esetleg újabb adalékkal járul hozzá a kutatáshoz.
Én azonban addig is folytatom a nyomozást, és ha újabb fejlemény lesz, arról beszámolok az olvasóknak.