Százhetven esztendeje, 1849. október 6-án a császári terror elérte tetőpontját, kivégezték a tizenhárom aradi vértanút és az első felelős magyar miniszterelnököt. Az elmúlt esztendőkben jelen sorok írója mindenről beszámolt ezen az oldalon, amit az aradi tizenhárom hadbírósági tárgyalásairól és kivégzéséről tudni lehet.
Idén a legendás tábornok, Damjanich János személyiségéről nyerhetünk képet, akinek hadtestében szolgáltak a kassai vörössipkások, s a tavaszi hadjárat folyamán a nagysallói ütközetben és az első komáromi csatában is oroszlánrészt vállalt.
Az aradi vértanúk közül a legtöbb adoma Damjanich János tábornokról ismeretes, aki rácnak született, ám szívvel-lélekkel szolgálta a magyar ügyet 1848/49-ben. A császári-királyi hadseregbe 1820-ban, 16 évesen lépett be, s 1848-ban százados volt, amikor a nyáron átkerült a honvédseregbe. Őrnagyként a szegedi 3. honvédzászlóalj – a későbbi legendás fehértollasok – első parancsnokaként szolgált, októberben alezredesként a bánsági hadtest egyik dandár-, novembertől ezredesként pedig hadosztályparancsnoka.
Vezérőrnaggyá december végén léptették elő és 1849. január 9-én vette át a bánsági hadtest parancsnokságát. Már a délvidéki harcokban kitűnt rámenősségével, az 1849. március 5-i szolnoki diadal neki volt köszönhető és a tavaszi hadjáratban is remekül megállta a helyét.
Komáromnál 1849. április 27-én szenvedett balesetet, lábtörése miatt nem vehetett részt a további hadműveletekben. A nyár folyamán az aradi vár védelmével bízták meg és az erődöt 1849. augusztus 17-én adta át az orosz csapatoknak. A császári hadbíróság Aradon kötél általi halálra ítélte. Nyolcadikként akasztották fel a zsigmondházi réten 1849. október 6-án. Hitvese, Csernovics Emíla, a „nemzet özvegye” hatvan évvel élte túl férjét.
A herkulesi termetű, nagy szakállú Damjanich nem vetette meg az élet apró örömeit, kedvelte a hegy levét, a jó pálinkát és a szivart is, jó pár vidám történet született ezen szenvedélyeiről. Az aradi gyásznap évfordulóján a róla szóló adomákból adunk párat közre, hogy a vértanú emberi oldalát is megmutassuk, s tisztelegjünk azok emléke előtt, akik életüket adták a magyar szabadságért.
Történt, hogy 1848 tavaszán a temesvári hadosztályparancsnok, báró Julius Jacob von Haynau altábornagy minősíthetetlen hangnemben beszélt a magyarokról, ám emberére akadt a báró Georg Rukavina táborszernagy nevét viselő császári-királyi 61. sorgyalogezred III. zászlóaljának egyik századosa, Damjanich János személyében, aki rendreutasította a dühöngő generálist.
Minderről Damjanich özvegye számolt be 1903. december 18-i levelében, amelyben néhai férje életrajzírójának, Hamvay Ödönnek a következőket írta: „1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren [a lázadók, a kutyák, bitangok, betyárok], ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson. Mindezt nem tőle hallottam, mert ő soha katonai dolgokat velem nem közölt, azt mondta, hogy felesége vagyok, de nem katona-asszony. Hogy kapott-e indulási parancsot, nem tudom, mikor hazajött egy órakor, elmondta, hogy kellemetlen szóváltása volt Haynauval, mivégett ő megparancsolta, hogy ő hat órakor elutazzon Olaszországba, ahol ezrede az ellenség előtt áll.”
Damjanich így került Észak-Itáliába ezrede gránátos osztályához, ám az itthoni közvélemény felháborodásának köszönhetően 1848 nyarán végül sikerült hazavezényeltetni Magyarországra.
Damjanich János százados dagerrotípiája 1847-ből
Őrnaggyá lépett elő a szerveződő honvédseregben és a későbbi legendás hírnevű szegedi 3. honvédzászlóalj parancsnokául nevezték ki. Ekkor még nem volt terebélyes szakálla, s a termetes törzstiszt régi, fűzöld hajtókás, sárga gombos, sötétszürke „gérokkját” viselte a honvédtiszti atilla helyet. Mindez cseppet sem tetszett a szegedieknek, akik szép szó vagy fenyegetés árán, de mindenképp el akarták távolítani újdonsült parancsnokukat.
„Elhatározták tehát, hogy a zászlóalj nevében lemondásra szólítják föl. Így is történt. (…) két követet küldtek őrnagyukhoz, aki éppen az udvar üveges folyosóján sétált föl-alá. A két küldött megállt a folyosó ajtajában, mire Damjanich, rossz kedvében lévén, rájuk rivallt: – Mit akarnak?!… A nem szíves fogadtatás egy kissé zavarba hozta a követeket, de az egyik, név szerint báró Wisthof [Károly önkéntes, a szabadságharc végén a szegedi 3. honvédzászlóalj századosa], mégis megemberelte magát s előadta küldetésének célját. Damjanich erre így szólt: – S hogyha nem volna kedvem lemondani? Mi történne akkor? – Biztos lehet őrnagy úr, hogy a legközelebbi alkalommal le fogják lőni!… Alig ejtette ki azonban e szavakat, Damjanich úgy vágta nyakon, hogy rögtön fölbukott. A másik küldöttet pedig, aki erre el akart párologni, úgy találta megrúgni, hogy fejjel bukott a följáró falának. – Adjátok által, ez a válaszom annak a sok prókátornak! (…) még aznap az egész zászlóaljat kirukkoltatta. Soronkint megvizsgálta őket, haragos szeme pedig mintha azt mondta volna: – Lássam, ki meri rám emelni a kezét?! Ezután fölült nagy pej paripájára, szemben megállott a legénységgel, széles kardját hüvelyébe téve, két kezét csípőjére támasztotta s odakiáltott a zászlóaljnak: – Azt hallom, hogy ti engem árulónak tartotok; lássuk, ki meri azt nekem szemembe mondani? Mindenki húzódozott a kiállástól, végre is, hogy gyávának ne tűnjék föl a zászlóalj, [gattáji] Gorove Antal [hadnagy, a szabadságharc végén őrnagyként a szegedi 103. honvédzászlóalj parancsnoka] kilépett: – Igenis, – szólt – mi azt hisszük, hogy őrnagy úr rác testvérei javára dolgozik!… Erre aztán olyan magyaros káromkodást vágott ki Damjanich, hogy szinte fázni kezdett a zászlóalj. Szó volt abban Attila jól megtermett huszárjairól s Árpád apánk még jobban megtermett magyarjairól, és még sok egyébről; nevezetesen arról is, »hogy még azok sem tudtak volna nálánál jobb magyar embert teremteni!..«”
S végül még két történet Damjanich tábornokról, méghozzá a tavaszi hadjárat idejéből. Igen rossz időjárás volt 1849. április 10-én, a váci ütközet idején. A köd mellett a szakadó eső is nehezítette a harcvonal felvételét, a III. hadtest a Duna és a vasútvonal között állította fel részeit. Damjanich nagy, csontos lován léptetett oda régi zászlóaljához, beszédbe elegyedve honvédeivel: „– Fiúk, hát bemenjünk Vácra? – Be bizony, mert künn nagyon esik. – Igen, de német van Vácon! Hát kiverjük a németet? – Ki, kiverjük! – kiáltják egy torokkal. – Ki, kiverjük! – mondja Damjanich – befütyülünk nekik!”
Két nappal később épp a vác-alsóvárosi plébános, gróf Zichy Hyppolit látta vendégül Görgei tábornokot és törzskarát ebédre. Az asztalnál folyó társalgás alkalmával Görgei megjegyezte, hogy Földváry Károly alezredest, a váci ütközet hősét – aki alól a kőszentes hídnál két lovat is kilőttek a császáriak – nemesvérű hátaslóval kívánja megajándékozni. „– Kár neki a jó ló! – kiált föl Damjanich nevetve – furvézer [vagyis fuvaros] lovat alá! Úgyis megint kilövik alóla! – Nem bánom én – vág vissza Földváry – jó nekem a furvézer ló is, csak közelebb vigyen az ellenséghez.”
(A szerző hadtörténész)
