Szavahihető jó barátom mesélte el az alábbi, szinte hihetetlen történetet. Az alig tízszázaléknyi magyarsággal bíró kisvárosunk egyik orvosi rendelőjének meglehetősen szűkös várótermében mintegy húszan-huszonöten lehettünk, nem számoltam. Akiknek nem jutott már ülőhely az egymással hátat fordító kopottas padokon, a váró falának dőlve várták, hogy sorra kerüljenek.
A mellettem jobbról ülő két idősebb asszonyság magyarul panaszolták egymásnak betegségüket, bal felől egy középkorú férfi foglalt helyet, aki a mellette ülő fiatalos megjelenésű hölggyel szlovákul társalgott. A hátam mögött található pad felől ismerős hangokra lettem figyelmes.
Ahogy egy pillanatra hátra fordultam, meglepődve láttam, hogy az utcánkban lakó hatvanas évjáratú, értelmiséginek számító színtiszta magyar házaspár beszélget egymással, mégpedig, nem akartam hinni a fülemnek, államnyelven! Valószínűleg nem vették észre érkezésemet, mert háttal ültek a váróterem bejárati ajtajának, igaz, a sok embertől én sem láttam őket.
Bizonyára magukévá tették a többségi nemzet jelszavát: Na Slovensku, po slovensky /Szlovákiában, szlovákul/.
Gyakran hallom, olvasom, hogy Szlovákiában minket, magyarokat másodrangú állampolgárként kezelnek. Kétségtelen, hogy társadalmi életünk számos területén tapasztaljuk hátrányos megkülönböztetésünk jeleit, megnyilvánulásait. DE! Úgy érzem, hogy gyakran mi magunk is tehetünk róla. Elsősorban azzal, hogy nem merünk élni kisebbségi jogainkkal.
A túlnyomórészt magyar települések polgármesterei a megmondhatói, hogy a magyar ajkú emberek kevés kivételtől eltekintve szlovák nyelven írják kérvényeiket az önkormányzatnak, holott törvény biztosítja, hogy megtehetnék ezt anyanyelvükön is. Szlovák nyelvű iskolába íratjuk gyermekeinket, ahol gyakran megesik, hogy a tanítók a nyelvi nehézséggel küszködő gyermekeinket megszégyenítik, „buta magyarnak“ titulálják.
Ha ránk szólnak valahol, hogy ne beszéljünk magyarul, szó nélkül behúzzuk a farkunkat ahelyett, hogy tudomásukra hoznánk, ebben az országban nincs törvény arra, hogy nem beszélhetünk anyanyelvünkön. Magyar vállalkozóink közül csak kevesen hirdetik termékeiket, szolgáltatásaikat magyar nyelven is.
Vagy: üzleteikben, boltjaikban csak szlovák nyelvű feliratokkal találkozni. Nem tiltakoztunk, nem tiltakozunk, ha családi nevünket a szlovák nyelvű helyesírás szerint írták/írják be anyakönyvi kivonatunkban.
Hosszan sorolhatnám még a részünkről is megnyilvánuló negatív példákat, eseteket, történeteket, vagy magatartási formákat, amelyek bizonyos szinten hozzájárultak ahhoz, hogy a többségi nemzet fiai és leányai másodrangú állampolgárokként tekintenek ránk, felvidéki magyarokra. Ha ugyanis azt látják, hogy mi minden áron, jogainkat feladva, nemzetiségünket, anyanyelvünket megtagadva, elődeink szellemi és kulturális értékeinek ápolásáról lemondva, meg akarunk felelni a többségi nemzet elvárásainak, ne csodálkozzunk tehát azon, hogy hajlamosak másodrangú állampolgároknak tekinteni bennünket.
Mert, ha azt látják, hogy érdekből vagy félelemből behódolunk, ha azt látják, hogy elvtelenül vagyunk lojálisak, nem is érdemeljük meg, hogy egyenrangú partnerként kezeljenek minket.
