Miután az elhíresült amerikai rendőr annyira túlzásba vitte ügybuzgalmát, hogy az általa letepert afroamerikai (magyarul: néger) börtöntöltelék (rablás, drogok, stb.) meghalt, elszabadult a pokol. Bár sokkal inkább úgy tűnik, a tragikus esemény csak jó alkalomnak bizonyult egyéb feszültségek levezetésére, jó kifogás a törésre, zúzásra, rablásra.
Természetesen ideológusok is akadtak hozzá, az euroamerikaiak (értsd: fehérek) terrorjáról, zsigeri rasszizmusról értekeztek, s egyre jobb ötletekkel állnak elő azóta is. Így kerültek a képbe a szobrok, amelyeket sürgősen, lehetőleg mindjárt összetörni, de legalább eltávolítani kell, mivel rabszolgatartó rasszista zsiványok voltak (vagy akár más bűnük volt, például fehérek voltak) Kolumbusztól és Washingtontól Churchillig szinte mindenki a történelmi szereplők közül. Kit zavar, hogy ezek az alakok egy más világban éltek, amikor többek között a rabszolgaságot is másképp ítélték meg, és nem is ők találták ki?
Kiderült, a komolyzene is a rasszista fehérek találmánya, vagyis azt is törölni kéne. Mindez a csúnya történelem része, s mint ilyent, bizonyára helyes volna likvidálni, s a történelemből jogosan kizárni. Következésképpen az antik világot is száműzni kéne, kultúrájával, hagyományaival együtt: mindenestül.
Hiszen azok a barbárok rabszolgatartó társadalmat tartottak fönn, amit csak elutasítani lehet. Természetesen a kereszténységet is, mivel ezek a rasszista keresztények végig fehér embernek ábrázolják Jézust, kész borzalom.
Ha figyelmesen végigmegyünk a listán, aligha maradna valaki, aki szobrot érdemelne, mert mindenki lelkén található valamilyen kifogásolható halálos bűn, úgy ám. Az is jó volna, ha végre szólna már valaki a franciáknak, felejtsék el Napóleont, ezt az uszító háborús bűnöst, kinek lelkén ki tudja, mennyi emberélet szárad megannyi fölösleges háborúzása okán.
Szóval az ég tudja, kinek lehetne egyáltalán szobrot állítani – talán a vandál, fosztogató szabadsághősöknek, akik saját rasszizmusukat meglovagolva halált megvető bátorsággal harcolnak a rabszolgaság máig ható csökevényei ellen. Na meg Lenin elvtársnak, akinek nemrégen állítottak szobrot a németországi Gelsenkirchenben. Ő bizonyára megérdemli, világ anarchistái egyesüljetek!
Ezek után – nagyon helyesen – a sakkra is sor került, mert hiszen ott a fehérek küzdenek a feketék ellen, nem fordítva, s mindig a fehér kezdi az ellenségeskedést. Mi ez, ha nem súlyos rasszizmus? A „fehér” jelző mára ugyanis szitokszóvá magasztosult. Olyan nyughatatlan alakokkal is el kéne számolni, mint Petőfi Sándor, aki bizonyíthatóan gyűlöletkeltő faragatlan soviniszta. Elég az Akasszátok föl a királyokat című verstákolmányára emlékeztetni: mindjárt azzal kezdi, hogy „Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok még több is jön talán” – már maga a cím is elég meggyőző ok súlyos, precedensjellegű bírósági elmarasztalásra.
Akadnak olyan fekete bőrűek, akik azt állítják, ugyanolyan emberek, mint a fehérek, de úgy látszik, mégis különbnek érzik magukat, mert bármit tesz a fehér ember, azt rosszallják, amit pedig ők, a feketék csinálnak, a randalírozást és vandalizmust is beleszámítva, az mind elfogadható, mert az védekezés, jogos és igazságos harc.
Nem jár ez túl messze az igazságtól, igaz, csak részben, mivel a fehér ember is sok gyanús dologra képes. A minap emlékeztek meg Csehországban Milada Horáková meggyilkolásáról – az egy olyan mintaszerű kirakatper volt 1950-ben, amikor a kommunisták annak érezték szükségét, hogy bizonyítsák tekintélyüket, hadd féljen az, aki még nem győződött meg a haladásról és a fényes jövő szükségességéről. Mit tesznek erre a mostani kommunista utódok Csehországban? Föl vannak háborodva, mivel ez a megemlékezés egyértelmű gyűlöletbeszéd.
Világos, ugye? Eddig úgy tudtam, hogy az ember, ha éhes, bőrszínétől függetlenül enni szeretne. És ha esőn áll esernyő nélkül, akkor bőrszínétől függetlenül megázik.
Kivételek viszont vannak. A bűnös mindig az, aki bármi törvénytelenséget vagy disznóságot szóvá tesz, megemlít, nem pedig az, aki azt elköveti, mert az újabban a bőr színétől függ.
