Igen, van protestáns zarándoklat is. Nem idegenvezető könyvvel a kezünkben, nem is lelki zarándoklat házakkal, stációkkal, hanem Bibliával, szellemi városnézéssel. Keresve eleink lába nyomát, beleérzéssel, tudatosítható emlékekkel, ismerettel, ami egy-egy város kiemelkedő személyiségeitől maradt ránk. Amit érdemes, mi több, szükséges felelevenítenünk, mert valamiben a javunkat szolgálhatja. Ilyen város Genf is, a „kálvinista Róma”. Tarts velünk!
Nyári gondolati zarándoklásom a júliusi naplemente egyik páratlan pillanatát rögzíti. A hegyek mögé bukó nap csodálatosan sokszínű vörös-arany folyamai festik meg az eget, és a hegyen épített kálvini erődítménytemplom, a St. Pierre magasba szökő karcsú tornyát. A felfele ragyogás és az iránymutatás különös, színes arany mutatóujját formálja ki a templomtoronyból a ráhulló fényözön.
Figyeljetek az égre, s azon túl a mennyre – int a karcsú torony századok óta.
Itt állok a Rue Jean-Calvin, a Kálvin János utca sarkán, ahol hitünk nagy tanítója, a törékeny, kis termetű Kálvin sok ezerszer elment, házától a templom felé igyekezve és vissza. Háza és a templomajtó között pár száz lépés volt. Hányszor, de hányszor róhatta ezt az utat, reggeli, napkezdő istentiszteletre, délutáni előadásra igyekezve, vagy esti hálaadás tartására sietve, kissé fáradtan a napi sok teendőtől, lassított léptekkel. Az egyenetlen és kaptatós utcarész Kálvin házától az impozáns templomig az évek múltával egyre fárasztóbbá vált számára.
Genfi 25 éve alatt a kezdetekkor még energikusan tette meg ezt a távolságot. Aztán 55. életéve tájékán, már az örök haza vonzásában, biztosan nehézkesen. Egyre nehézkesebben, ziháló tüdővel, kissé görnyedten. Gondolatai súlya, tüdejének tágulata, gyomorfájdalmai lassították meg lépteit? Ám amikor felállt a szószékre, az égő csipkebokor fénye hirtelen kort-bajt feledtetve izzott fel tekintetében és szavaiban.
Ma itt a Rue Jean-Calvin sarkán találkoztam vele. Állhattam volna a pesti csúcsforgalomban, feszülten és fáradtan a főváros zajos-benzinbűzös csúcsforgalmának őrületében. Ehelyett itt állok, két órányi repülőútra Ferihegytől, a kálvini protestantizmus tudományos fellegvárában, legnagyobb rendszerező elméjének utcájában. Tehetnék mást is, elmehetnék a szép Promenade des Bastions, a Bástya-sétány ősparkja által körülölelt reformációi emlékmű elé, a genfi egyetem klasszikus épülete előtt spontán, egyéni történelemórán idézve fel a nagy reformátorok alkotó géniuszát, meg Bocskai fejedelem szellemi nagyságok közé illesztett hadvezér és bibliás alakját faggatva hatalom és hit, parancs és Biblia viszonyáról. Kard és kegyelem értelmezéséről. Ima és politika viszonyáról.
Idézhetném magamban Illyés Gyula történelmi ívű versét, a Reformáció genfi emlékműve előttit. Vagy leereszkedve a Kálvin utca másik végén, betűzgethetném a hithű kálvinista családból származó Jean Henri Dunant szerény emléktábláját, a Vöröskereszt alapítójának irgalmas samaritánusi testvérszeretettől eltökélt szellemiségét idézve, akinek csupa cselekvő erő volt lelkében a háború csonkította katonák, majd a járványok sújtotta szenvedő milliók iránt.
A templomtorony magasából szabadon röppen a tekintet a gyönyörű Genfi-tó felé, melynek megnyugtató kékje mindig rákacsint az égre, és annak színét követve igyekszik a földi vizek kelyheként alkalmazkodni az égi vászon éppen megképződő színeihez. Léphetnék párat, Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) filozófus, a felvilágosodás nagy alakja szülőházához. Ám jó pár magyar vonatkozással is találkozhatunk a világ egyik legdrágább városában, a diplomácia és a finom, drága órák városában.
A genfi Szent Péter-katedrális főbejárata (Fotó: Yann Forget / Wikimedia Commons
Genf magyar vonatkozásai sokfélék, ismerjük meg ezeket is
Az ódon, nemesen veretes építészetű, lenyűgöző bájú városban élt Liszt Ferenc két évet, teret is elneveztek róla. 1898-ban a magyarok királynéja, Sissy-Erzsébet itt lett áldozata az olasz forradalmár gyilkos fegyverének. Karcsú, törékenyen szép alakját és tragikus sorsát kecses, de zordon szobor idézi elénk a Genfi-tó partján. És milyen különös! Trianon hazát romboló döntéshozóinak magyar diplomáciai ellenlábasa, a békediktátumot elfogadni haláláig nem tudó gróf Apponyi Albert itt hunyta le belső, vérző történelmi sebétől kifáradva szemeit 1933-ban, a semleges kálvinista városban.
Ővelük és még számos magyar honfitársammal a lelkemben, meg a születetten genfi nagyok és a protestáns reformáció ide formált, itt működött vagy szellemileg ide kötődő alakjainak szellemi árnyékában sétálgatok az ódon köveken. A Rue Jean-Calvin sarkán elfogyasztok egy Einstein-kávét, egy adag mandulalikőr és két adag presszókávé felhabosított, csodálatos keverékét.
Erzsébet királyné szobra Genfben (Fotó: wikipedia.hu)
És eszembe jut az is, hogy 2000-ben, a millennium évében innen, a St. Pierreből, a református Szent Péterből, a vatikáni pandantjából közvetíthettem azt a magyar nyelvű rádiós istentiszteletet, ami abszolút unikumként valósult meg a magyar rádiózás és a Kárpát-medencei reformátusság történetében. (Ki jegyzi ezt és így manapság?!)
Kálvin szószékén Tőkés László királyhágómelléki püspök hirdette az Igét a szombati ünnepi magyar istentiszteleten, Orbán Viktor miniszterelnök tartotta az ünnepi presbiteri gyűlésen a nagyívű díszbeszédet. Dr. Hegedűs Lóránt akkori zsinati lelkészi elnök, dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök, dr. Erdélyi Géza felvidéki püspök, Gulácsy Lajos kárpátaljai püspök, és más egyházi, és kormányzati kiválóság társaságában idéződtek fel a genfi nagyok hitújító emlékei és maradandó gondolatai.
Az első ilyen nagy magyar református csúcstalálkozón sok száz kilométerre a hazától soha nem volt még példa. A Magyar Rádió is remekelt, Juhász Judit alelnök jóvoltából és támogatásával, hiszen a szombati felvételt vasárnap üvegszálas információközvetítő rendszeren át juttatták el a Kossuth Rádió hallgatóihoz – Genfben akkor Magyarországról, Kárpát-medencéről, az összmagyar reformátusság élni akarásról és kegyelemben fogant élni tudásáról szólt minden szó – magyarul, franciául, angolul a templomban és az éterben. Gyönyörű, Kálvinhoz és magyar reformátor elődeinkhez méltó napok, órák, pillanatok voltak azok! Hálás a szívem, hogy alkotó részese, rádiós szerkesztője lehettem e sok tekintetben kivételes alkalomnak.
Most mindezt felidézve, kell a lelkemnek ez a sajátosan, összetéveszthetetlenül protestáns zarándoklat, az újabb, s minden alkalommal új nagy találkozás hitünk termékeny veteményes kertjével, ezekkel az emlékekkel, melyek tudatosítására és másoknak történő átadására is szolgál ez a nyári szellem-földrajzi zarándoklás.
Bocskai István genfi szobra (Fotó: Tulipanos/wikipedia.hu)
Kálvini igegyöngyök, szókristályok, s felemelt ujja…
Itt állok hát a franciák adta, „magyar” Kálvin János előtt, a hegyen, a svájci Sionon, hogy kicsit beszélgessek vele a Genfi-tó fölötti magaslaton, és a Mont Blanc távolabbi csúcsának hideg, szememet, szívemet élesítő, érzékeimet befogadásra hangoló, finomhangoltabbá állító, a világ reformátusságának különös, majdnem azt mondom: „szent”, drága genfi zarándokhelyén. Számban még az Einstein-kávé csodálatos zamatával, ezzel együtt érzem az összetéveszthetetlen református szagot, illatot a levegőben, ami győri anyaeklézsiámban ugyanolyan ízzel hatolt az orromba, mint itt, a St. Pierre padsorai között vagy az Auditorium századok emlékeit őrző padjai között.
Ezt a református illatot nemcsak az érzékeim fogják fel, hanem még a lelkem is ezt érzi, szimatolja, lélegzi be – a református szellem ízét, illatát. És beszélgetni kezdünk valóságos-virtuálisan, virtuális-valóságosan, ahogyan csak lehet: igegyöngyökről, szókristályokról, Urunk hatalmáról, Istenünk dicsőségéről, az igazság tiszta fogalmairól, s mindennek a helyéről, értelméről zűrzavaros korunkban, személyes életünkben, éppen a koronavírus próbatételei között.
Kálvin rögtön – szokásához híven, amint prédikálás közben is tette, most beszélgetés közben is – felemeli mutatóujját az égre, s megjegyzi: – Tudja, Domine, mi a járvány? Nem Isten csapása, hanem Isten kegyelmes figyelmeztetése! Csökönyös engedetlenségükből, hitetlenségükből akarja így felrázni az embereket. Nem büntet, hanem ébreszt a vírussal, a járvánnyal. Mintha ezt kérdezné: Lássuk, mire mentek nélkülem? Mindazt a kárt, bajt, erkölcstelenséget, amit felhalmoztatok, hogy tudjátok eltakarítani magatokról – nélkülem?
Illusztráció (Felvidék.ma)
És még valami: arra is figyelmeztet a járvány, hogy nem lehet ész nélkül, durván, kapzsi és zsákmányszerző önzéssel nekimenni Isten teremtett világának. Vannak határok, amiket be kell tartani az emberiségnek a teremtett világgal szemben is. És ha ez nem megy önként, jön majd egy kisebb-nagyobb járvány, amivel megállít titeket maga a teremtett világ…
Hirtelen észbe kap a Mester, a Szentlélek teológusa:
– Nem prédikálni akarok, csak értelmezni, megérteni segíteni az eseményeket, mi miért van a napi történésekben?
Vagy itt van a soha nem látott keresztyénüldözés és a napnyugati keresztyénség fájdalmas vergődése. – Ne gondolja, kérem, hogy a kereszténység az, aminek a 21. század elején Nyugat-Európában látszik. Isten nem engedi, hogy szégyent valljon az Ő ügye.
Ha nem izzik a hit tüze az európaiak szívében, majd izzani fog a koreaiak, a kínaiak, az afrikaiak, a messzi dél-amerikaiak szívében. Az evangélium a szabadítás, a szabadság örömhíre, nem az, amivé a hódító gyarmatosítók torzították. Eljön majd a harmadik egyház korszaka, a Szentlélek által inspirált milliók, embermilliárdok vallása, akik Bibliával és Igével táplálják egymást és önmagukat. Ezt próbáljuk mi is itt Genfben már vagy 25 éve. És nézze meg! Itt nincs korrupció, a nyilvánosházak bezártak, a bankárok bűnbánatpénzt fizetnek a rászedetteknek, életkezdési támogatást nyújtanak üldözött hitsorsosainknak, a hugenottáknak és másoknak. Bevezettük a kötelező oktatást, a templom és iskola egységét. Művelt és dolgos, önmaga alkotó erejére támaszkodó polgárságot, független városállamot formáltunk Genfből. Isten demokráciáját, Országának előképét. Ebben a városban bűn a szegénység, a pazarlás luxus, amit nem engedünk meg maguknak. Amit Isten iránti hálából megtermelünk, eladunk, az után a polgárok adót fizetnek, gyarapodásuk értékeit önmaguk és a város gyarapodására, a következő nemzedékek javára fordítják.
A reformáció emlékműve: Farel, Kálvin, Béza, Knox (Fotó: pixabay.com)
Ismeretlen a dorbézolás, a pénz könnyelmű szórása. Istentől kaptuk javainkat, értékeinket, neki szolgáltatjuk vissza újabb és tisztességes üzletek formájában és keretében. Nézze meg, a börtön csaknem üres, az ispotályban az elhagyott szegényeket ingyen ápoljuk. Felemeltük a város népét arra az emberi méltóságra, dignitasra, amire Isten méltatta mindenütt az embert. Ő alig tett kisebbé minket az angyaloknál és a saját képére és hasonlatosságára formálta az embert. Bár sok minden elveszett Kain testvérgyilkos civilizációjában, de az istenképűség helyreállítására hivattattunk egyénileg, családban, városi önkormányzatban, konzisztóriumban – Jézus Krisztus támogatásával. Egyházban és államban. A fő a harmóniára törekvés minden dolgunkban – hogy Isten akaratával, s lehetőleg embertársainkkal is harmóniában, ne pedig ellenkezésben éljünk…
Egy genfi csigácska üzenetei
Lábam elé nézek a genfi Kálvin utca sarkán. Kigyúlnak a város fényei. Kálvint már nem látom, eltűnt alakja a lassan éjszakába merülő szűk utcácska kanyarulata mögött. Kicsinyke csigát pillantok meg, amint az ódon, kijárt kőkockák között igyekszik haladni valamerre. Lassított felvétel a mozgása az élet és a túlélés útján. Nem siet, nem késik – úton van.
Ez a lassan járó picinyke csigácska élő-eleven protestálás a pesti és a genfi nyüzsgés ellen, minden nyugtalanság, lihegés ellen, a felgyorsított, már önmaga ellentétébe forduló haladás ellen, az emberi léptéket veszítő világ ellen. Úgy mozog, mint Kálvin napjaiban, 500 évvel ezelőtt, vagy a teremtés hajnalán, amikor ősét megalkotta a Teremtő isteni fantáziája. A picinyke csiga nyugalma nem kényelemből vagy lustaságból adódik, sokkal inkább megfontoltságból. Ez a picinyke genfi csiga lassú, kicsi és lágy. Olyan, amire ma sem Svájcban, sem Magyarországon nem nagyon figyelnek oda. Léte nem minta, figurája nem módi, nem sikkes, még csak nem is megnyerő.
Gyorsaság, pörgés, erő, keménység! – ez kell napjainkban, pillanatbálványoknak, szekundumistenségeknek sikk hódolni, különben lemarad, aki kimarad. Avagy mégsem?
Mit üzensz nekünk parányi léteddel, talán holnap már az emberi figyelmetlenségből vagy szándékosan széttört életeddel?
Ma este ez a kicsinyke genfi csigácska engem megállított. Nem csak önmaga előtt és önmaga épségben maradása miatt. Hanem otthoni rohanásomból is kiléptetve, Kálvin utcája sarkán csöndben figyelmeztet hitújítónk két nagy igazságára:
mindent sub speciae aternitatis, az örökkévalóság felől is nézzünk meg, megéri-e annyi időt, pénzt, fáradságot pazarolni kedvteléseinkre, élvezeteinkre, amelyek elvesznek, mint a reggeli harmat?!
És: meditatio futurae vitae: gondolkodj el néha rohanó ember, aki a tattoo formájával és a körmöd színe pompájával, izmaid formálásával többet töltesz el, mint azzal, hogy egyszer is átgondold: mindez, amire kíméletlenül ma hajtasz, hova visz, s mivé lesz mondjuk 5, 10, 20 év múlva?
Mondanám mai fogalmakkal: filozófus csigánk vagy csigánk a filozofálásra hajlamos emberi agynak üzen a törékeny és fantasztikus kvantumfizika és kvantumfilozófia titkairól is. Arról, hogy egyszerre lehetnek igazak homlokegyenest ellentétes valóságok. Ahogyan a kvantum, ez a fizikai valóságrészecske egyszerre lehet hullám és részecske is, úgy az ember is lehet, sőt a csiga is lehet egyszerre élő és holt.
Lehet az emberi élet egyszerre véges és végtelen, sötét és világos, bűnös és megváltott, mások által makacs és megalázó előítélet kategóriákba gyúrt-gyömöszölt, és lehet Krisztustól kapott bűnbocsánatból tiszta, megújult, áldott. Szóval sokkal több, mint aminek látszik.
A látszatok szerint és felületesen, kegyetlenül vagy párt- és csoportérdekek szűkkeblűségével ítélő mai világban, Svájcban és Magyarországon is hatalmas prédikációt, filozófiai bölcseletet üzen a hangtalan csiga – magával a létezésével, az elfogadott létmódjával. Hogy nem akar sasnak vagy oroszlánnak látszani. De hangyának vagy gilisztának sem!
Szegény az az ember, aki ezt a picinyke csodát nem képes gőgjében komolyan venni. A csiganémaság és a csigatempó üzeneteit dekódolni! Ezzel a rácsodálkozással e csiga üzeneteit, prédikációját kezdem meghallani én is, itt a Rue Jean-Calvin sarkán, a St. Pierre hűvös esti leheletében, a református szagvilág, életszemlélet, a bibliai világlátás különös áramlásában, nem messze a Museé de la Reformationtól, a reformációi múzeumtól.
Fotó: pixabay.com
Megjegyzem, lejegyzem gondolatban ezt a különös esti genfi üzenetet:
1. Csiga-biga gyere ki – taníts meg minket lassítani!
2. Fáradhatatlan menetelésed int: legyünk kitartóak, főként a jóban!
3. Mielőtt elindulsz, gondold át, merre, miként, miért! Háza csendjében e picinyke lény nem biztos, hogy alszik – képzeljétek, lehet, hogy gondolkodik! Még ha kicsiny is az agya, de önmaga bal- vagy jobb sorsához éppen elég, amíg durva külső erőszak le nem radírozza az útról!
4. És olykor kidugja érzékelőjét, ide-oda lengeti picinyke csápját, feltűnés nélkül – érzékenyen magába fogadva környezete jelzéseit, vészjeleket és biztató, biztos jelzéseket egyaránt. Nyitott éberséggel közlekedik, de háza, védelmező páncélja nélkülözhetetlen rejtekében.
5. Amíg törékeny földi útja tart – mennyire törékenyek vagyunk mi is, egy baleset, belső kicsinyke rög, felelőtlen emberi mulasztás, lelketlen szó és akció, s elég – mindig otthon van, mert vele van otthona, a csigaháza, s így soha nem lesz otthontalan, hontalan. Magával, magán hordja otthonát. Mi is hordhatjuk magunkban az otthonunkat – Isten-páncélban, Isten-oltalomban sérülékeny belső világunkat. Csak legyen mennyei csigaházunk!
Kicsinyke genfi csiga, aki megállítottál a Rue Jean-Calvin sarkán, légy áldott halk, de világos üzeneteidért. Már csak egy kérdésem van a mélyülő csendű genfi éjszakában: – Mondd csak, netán te is Kálvinnál tanultál, legalábbis a felmenőid? Nem csodálkoznék ezen sem. Bölcsességed valaki másra, többre mutat! A teljességre – Istenre. Én itt állok, megállok előtted. Másként is tehetnék? Lehet. De nem teszem. Mert a csodák és a csigák nagy üzenetei csendben születnek – Genfben és Pesten is…
