Semmi érthetetlen nincs a címben. Igen, egyszerűen arról szól ez a cikk is, hogy a csend fizikailag érzékelhető valóság, mint ahogyan a zaj is, amiből egyre több kijut a mai embereknek. Következménye: sok millió halláskárosult, nagyothalló ember. A csend metafizikája arról szól, mi mindenre jó a fizikailag is érzékelhető, mondjuk erdei, hegycsúcson átélt, templomban megtapasztalt csend.
Mi mindennel tölthető fel a fizikai csend. A csend filozófiája pedig a multiuniverzum, a sok-világegyetem kozmikus, csillagközi csendjére is utal, ami szintén nagyon is belakott, hiszen a csillagrobbanástól, a napkitörés robajlásától a meteoritok halk suhanásáig, távoli galaxisok rádióteleszkópos „zörejeiig” érzékelhető a létező és elmúló, a keletkező és széthulló milliárdnyi világ hangja.
A csend kozmikus jelenség is. Még jó, hogy Istenünk és az angyalok „lábujjhegyen” járnak fenn és lenn, messze fényévek távolában és szívközelben. Az Isten-csend is gyönyörűen beszédes: imák és magasztalások, énekek és zsoltárhangok harmóniái keringenek idelenn és a szentek énekkarában.
Megtérve és megnyugodva megmaradtatok volna,
csöndességben és reménységben erősségetek lett volna!
De ti nem akarjátok, inkább ezt mondjátok:
Nem úgy lesz az, hanem lóháton vágtatunk!
Hát majd vágtatnotok kell!
Gyorsan akartok hajtani?
Hát majd gyorsak lesznek üldözőitek!
(Ézsaiás 30,15kk)
Magányunkban vagy családunkban, egyénileg, közösségileg hogyan teremthetjük meg a csend pillanatait, alkalmait, óráit? Koronavírus-járvány hullámok között miként lehetnek léthelyzeteink gyógyító lélekbalzsamává, „fészekbéleléseinkké” a tudatosan megrendezett csendalkalmak? Nos, mi hogyan állunk a csenddel? A beszédes, a gyógyító, a nyugalmat adó, a megerősítő csenddel? Ember-csenddel, Isten-csenddel?
Az emberek zaja fölordított a Holdig
Thomas Hardy (1840-1928), a brit vidéki élet és a csend költészetének mestere igen gazdag és nagyon árnyalt módon írt, hallgatott a csendről, a csendre. A világirodalom e kivételes tehetsége csendjeit roppant izgalmas írásban elemezte a francia Jean-Jacques Lecercle a francia email újság, a FATHOM oldalain 2013-ban Thomas Hardy csendjei címmel. Terjedelmes írásának néhány gondolatát csak azért hozom ide, hogy érzékeltessem az Olvasóval:
mindenkiben mélyen él a csend-vágy, a beszédes csend vágya, ami sokdecibeles zajártalommal minket folyamatosan romboló korunkban, mindennapjainkban lelket balzsamozó tartalommal, erdősusogással, Isten-csenddel, költészetkenettel, akusztikai zenemasszázzsal teljes és így terápikus csendet kínál. Nem semmi, hogy ez mindenki által ingyen megszerezhető.
Pontosabban némi időráfordítással, némi tudatossággal, programszerű rendszerességgel. Csak az emberi személyiség igényességéhez kötődik. Nem véletlenül fogalmazott így versében Hardy: hozzám szitok, jaj, bú, az emberek zaja fölordított. Mintegy 100 éve írta ezt. Ha akkor a Holdig ordított föl az emberek zaja, a szitok, a jaj, akkor ma meddig? A következő galaxisig? Az angol költő kereste és megírta a csendeket, valószínűleg ő is komolyan vette az előtte közel 3000 évvel leírt bibliai igazságot, ami ugyancsak meghökkentő prófétikus látlelet akár a mi korunkról is: lóháton vágtatunk! Azaz a sebesség, a pörgés a tévutak törvénye. Márpedig a megmaradásnak nem ez az útja. A csend ösvényei a remény és az erő megszerzésének helyei!
Hold, ámultál-e valaha,
hogy mint titok,
ködpára-fátylad borított?
„Ámultam én bizony, midőn
hozzám szitok,
jaj, bú, az emberek zaja
fölordított”
(Thoma Hardy, A Holdhoz)
A csend történelmének néhány alapigazsága
Lecercle idézett írásában is visszautal a csend történelmének gyönyörű megállapításaira. Idézi az európai kultúra négy nagy ősgyökérzetének, a zsidó-görög-latin-antióchiai, az utóbbiban igazán keresztyénné áthangolt kultúrrégiók közül a görögöt, mégpedig Arisztotelészt. Ő már Metafizikájának 2. fejezetében erről írt:
a létezés sokféleképpen elmondható, egyik gazdag, alig ismert nyelvezete a csend.
Aztán modern gondolkodókat megszólaltatva jelzi, hogy van az emberi létnek egy sajátos képlete: csend-beszéd-csend – CBC. És kinek ne jutna eszébe, aki csak kezébe vette már az Élet beszédét, a Bibliát, mivel is kezdődik ez?
Kezdetben csend, beszéd nélküli hatalmas teremtő alkotás, majd névadása a teremtett világnak, és a hatodik nap után ismét csend – Isten csendje, amikor még Ő is hallgat, csak ennyit szól: ez jó.
A teremtés refrénjeként: ez jó! Aztán a szemlélődés csendje, roppant alkotása sabbat-napi szemlélése következik, gyönyörködés a műben, ami még csak előkészület az ember fogadására, megteremtésére.
Azután Isten tanakodik önmagával, míg eljut az első belső párbeszédhez önmagával: teremtsünk embert képünkre és hasonlatosságukra. És jóval ezután következik a kijelentés, az Isten akaratának közlése. Roppant mély teremtői csendek – Isten párbeszéde önmagával – csend – majd kijelentése akaratának a noéi civilizációval történt szivárványos szövetségkötésben… Csend-ritmusok. A csendek tehát a bibliai, filozófiai, költészeti, szemléleti és megalkotható csendtereink roppant izgalmas históriái fajunknak…
Sokféle csendből egynéhány
Említhetjük a dolgok csendjét, a tárgyak hallgatását, vagy azt a csendet, ami a hirtelen elhallgatást követi. A narratívák, a külső beszélők sajátos csendjei, a könyveké, regényeké, versesköteteké, könyvtáraké, melyek akkor szólalnak meg, amikor elkezdjük olvasni, forgatni őket.
A szakrális terek csendje, szent helyeké, templomoké, imaházaké. És az öko-csend, amikor a természet, az erdő, a magas hegycsúcs szinte beburkolója, nehéz ölelő csendje lesz érzékeink ajándéka. Az alvó csecsemő csendje, akinek arcán, testecskéjén csendhullámok suhannak át, jelezve létezésének, életfunkcióinak működését.
És a halál, pontosabban az elhunytak csendje, titokőrző csendek a soha többé meg nem szólaló ajkak mögött. A titkok csendje, amiket magunkba rejtünk, ha lehetne, létünk alatti trezorokba, ezek híján tudatunk legmélyebb rétegeibe. A vallási élmények szinte közölhetetlen, szavakkal alig kidadogható szentség élményei vagy a szerelmi eksztázis már szavakon túli csendjei.
Ahogyan a szellemes francia írja:
„Az egyik végen felleljük a dolgok világának abszolút csendjét, természeti jelenségeket, a másik végén Isten csendjét találjuk, ahol már Neki sincs szüksége beszédre, csak akkor, amikor Igéjét az emberiség felé fordítja”.
A csend ismerője közülünk az – írja Lecercle –, aki már meghallotta a fák csendjét, amikor a szél elült – a templom haranglábjának és nagyharangjának a csendjét, miután minden kondulás-hanghullám elnémult. A tóba dobott kavicsok után körkörösen hullámzó vízfelszín lassú kisimulásának a csendjét.
Vagy kit ne ütött volna már szíven az üres házak nyomasztó, lélekrengető csendje? Amikor már csak a szarufák, vak ablaktáblák imádkoznak – némán. Mennyi ilyet láttam Erdélyben, régi magyar kastélyok szellemerődítményeiben, hajdanvolt nemes magyar családok udvarházait kacagással, hajdanvolt szövetségkötésekkel, füvészkerttel ékes udvarainak mára pusztasággá vált épülettorzóiban – meg a szászok tátongó, egykor jómódú udvarházainak lakatlan szigetei… Jólétet, munkás évszázadokat idéző épületmementókat.
Kidöntött fejfák élőket vádló temetői csendjei, ki tud hátat fordítani nektek? Trianon utáni széttéphetetlen szép hazánk földjein istentisztelet nélkül tátongó templomterek csendjei, jaj, de fájnak, amint Megtartó után kiáltanak némán.
Például Hadad ősi református temploma a hepehupás Szilágyságban. A sort lehet folytatni, próbálja meg a Kedves Olvasó saját csendtitkainak a fölsorolásával, egyéni csendlistát készítve…
Hadad, református templom (Fotó: Hans Plantinga/wikipedia)
Termékeny, áldott, aktív protestáns elmélkedéseink
Vannak áldó, nem bántó, nem vádló csendszigetek is mindenki életében. Protestáns templomainkban énekli a hívő nép: Csak légy egy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz.
És itt röviden szeretnék írni a protestáns hit sajátos csendteremtő eszközéről, a meditatio futurae vitae-ről. Minden ellenkező állítással szemben: igenis van protestáns hitünknek meditációja, elmélkedése, szemlélődése, ami az Isten csendjéből, beszédes, Igés, bibliás csendből merítkezik. Nincs köze ennek az elmélkedésnek a buddhista vagy bármilyen keleti meditációhoz, mantrákhoz és jógagyakorlatokhoz.
A protestáns elmélkedésnek a középpontjában az Ige, a kereszt, az ima, és a jövendő élet áll. Ez az, amiről a zsoltáros írt: „Fogadd kedvesen számnak mondásait és szívem gondolatait, Uram, kősziklám és megváltóm” (Zsolt 19,15).
Amikor a csendben magunkban elkezdünk szívünk gondolatairól beszélni Istennek. Még nem imádság, de több, mint üres fecsegés. Szívben formálódó gondolatok – Isten színe előtt. Gondolatok életről, napi dolgokról, másokról, önmagunkról, családról, házról, hazáról, egyházról… Semmi misztika, titokzatosság, hanem gondolkodás – szívvel. És egyben helykészítés Isten számára legbelül.
A protestáns elmélkedés nem valamiféle elmélyülés egy másfajta tudatállapotban, hanem aktív, aktivizáló, Istenre hangoló, magunkat lecsendesítő belső folyamat, gyakorlat, hogy Isten akaratát még világosabban megérthessük, ráhangolódhassunk, és a tettekre váltás, a keresztyén életgyakorlat felé mozduljunk a belső Isten-csendből kifelé. „Boldog ember az, aki nem jár bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal” (Zsolt 1,1-2).
Ez a protestáns, református meditáció lényege és célja: gyönyörködni, Lélek szerinti tiszta élményhez jutni az Igéről való elmélkedéssel.
A wittenbergi és a baden-württenbergi „csendliturgiák”
Két élményemet szeretném itt megosztani az Olvasóval, akár követhető gyakorlati ötletként. Jó 55 éve, amikor első ösztöndíjas utamon Wittenbergben, az ősi Kollégiumban tölthettem el egy évet, az evangélikus Luther Egyetemen, ahol előttem közel másfél ezer magyar peregrínus diák szívta lelkébe az új tudományt, az Ige szerint reformált hit igazságait, érveit, a Biblia gyönyörűségeit, a zsoltáros csendes vizekhez, az Igazság forrásvizeihez terelt lelki állapotában, találkoztam a protestáns elmélkedés gyakorlatával.
Naponta reggel és este társaimmal lementem az ősi kollégium alkápolnájába – Ige elmélkedésre. A napi Losung, bibliaolvasó kalauz ószövetségi és újszövetségi Igéinek felolvasása lassan, átgondoltan történt a sok ezer lelki ős emlékével feldúsult kápolnás légkörben. Csend-igeolvasás-csend volt a ritmusa ezeknek az áhítatoknak. Nem okoskodó beszéd, nem prédikáció, csak az Ige – csend – Ige. És ima – belső ima, szívünk gondolatainak megfogalmazása. Egy-egy ének. A csend volt a prédikáció eszköze, célja. Nagy belső feltöltődést jelentett minden alkalom. Wittenbergi mély csendek, Isten volt bennetek!
Wittenberg. Fotó: wikipedia.com
A másik már a református szellemi-lelki fellegvár, Heidelberg irányában, vonzásában történt. Baden-Württenberg egyik kis városkájában, a svábok ősi földjén életre szólóan ért el a másik lelki ajándék. A család, amelyiknek vendége voltam, hat gyermekből és a szülőkből állott. Minden reggel, iskolába, munkába indulás előtt reggeli ima, igeolvasás, aztán los, útra fel.
Péntek este közölte vendéglátóm, egy református tanfelügyelő, hogy másnap, szombaton délután templomba megyünk. Némiképpen meglepett, hiszen nem szombatisták voltak, hanem a szó legnemesebb értelmében vidám, imádkozó „pietisták”. És szombat délután öt órakor nem teára, hanem templomi „magánalkalomra” mentünk. A tanár úr egyben a gyülekezet gondnoka, presbitere is volt. Annyit kért, hozzam magammal Bibliámat. És jött az egész család. Csak mi kilencen voltunk, meg a Szentháromság Isten. Tizenketten.
Az úrasztala előtt a templomkövezetre telepedtünk körben. Magunk elé tettünk egy-egy picinyke gyertyácskát. Utalva arra, hogy az Úr Igéje a szövétnekünk, fáklyánk, világosságunk, valamint, hogy Jézus Krisztus a világ Világossága. A gondnok úr felolvasta a napi Igéket. Röviden imádkozott. Majd átadta a szót a jelenlévőknek. Annyit kért: ki-ki azt mondja el, melyik Ige ragadta meg leginkább a szívét a héten olvasott Losung szerintiek közül, és mondja el röviden, miben, mikor érezte leginkább az Úr kezét, vezetését, jelenlétét az életében.
(Illusztráció: pixabay.com)
Óriás csendek, csendburkok ereszkedtek ránk. Nem a némaság, a hallgatás csendburka. Hanem annak érezhető valósága, hogy Isten védelmében és Ige-burkában telt el a hetünk. Mit is mondjunk el a napi csodákból? Kilenc igaz, rövid, hiteles, gyönyörű bizonyságtétel hangzott el a református templom nagy csendjében. Aztán megfogtuk egymás kezét, együtt imádkoztuk el a Mi Atyánkat, megöleltük egymást, énekeltünk, s valamiképpen más emberként indultunk haza. Lelkileg közelebb kerültünk egymáshoz, kinyílt a szívünk, másként láttuk a másikat. Isten tettei tanúiként, áldások hordozóiként, megajándékozottakként. Jó volt így egymásra nézni…
Áldott templomi csend, melyben mindannyian békességre leltünk…
