A jövőre érettségiző osztállyal bezárja kapuit a lévai gimnázium. Élt 20 évet. Hogy milyen lett volna a felnőttkor, kiket nevelt volna még Lévának és a felvidéki magyarságnak, már nem tudjuk meg.
Az elmúlt egy hónapban megpróbáltuk a lehetetlent. Összegyűjtöttünk egy tetemes összeget az intézmény működtetésére, a tanároknak hála megszereztük a következő osztály indításához szükséges aláírásokat és vállaltuk az intézmény fenntartói jogainak átvételét. A jövőt a Lévai Református Egyházközség és a Lévai Öregdiákok által közösen létrehozandó alapítványban képzeltük el, melynek a gimnázium működtetésén túl új perspektívák kidolgozása lett volna a feladata. Ha a következő három évben sikerül új ötletekkel növelni a diáklétszámot, akkor folytatjuk. Ha nem, együtt mondjuk ki, hogy ennyi volt.
Törekvéseinknél és ajánlatunknál erősebbnek bizonyult a kétségbe nem vonható demográfiai valóság és az elmúlt évek keserű végvári tapasztalatai, ezért a fenntartó végül kitartott eredeti döntése, a gimnázium működésének felfüggesztése mellett.
Mi ennek ellenére hálával tartozunk. Köszönjük a Lévai Református Egyházközségnek, hogy egyáltalán volt miért küzdenünk ezen a nyáron, és amiért két évtizedig lehetővé tette nemzedékek felcseperedését egy olyan intézményben, amelynek szerepe és jelentősége földrajzi fekvésénél fogva messze túlmutat önmagán. Köszönjük az igazgatónak és a tanároknak, amiért nem adták fel, és megszerveztek egy rögtönzött beiratkozási kampányt a nyár kellős közepén. Köszönjük a szülőknek és a diákoknak, hogy kitartottak, nem iratkoztak át más iskolába, és adtak egy esélyt a kezdeményezésünknek! Köszönjük a támogatóknak, akik felajánlották anyagi vagy szakmai segítségüket, bátorítottak tanácsaikkal és figyelmükkel!
Nincsenek kétségeink afelől, hogy a gimnázium bezárása milyen hatással lesz a lévai magyar közösségi életre. Az összes magyar intézmény és szervezet erősen megérzi a hiányát. Az ár pedig a soron következő magyar városok felé halad. Gyors, nagy árnyékot vető, vészjósló hullámokkal.
Tanuljunk a lévai példából, mert intézményeink léte nem magától értetődő, természetes állapot.
Ha nem töltjük meg őket magyar gyerekkel, ha nem lesznek életképes stratégiáink a magyar jövőt illetően, ha csak szűk rétegekben lesz rangja a magyar életnek, de az intézményeink falain túlra már nem hallatszik a hangunk, és ha a magyar-magyar helyi kapcsolatokban nem az összehangolt együttműködés, hanem az egymást kioltó szembenállás vagy közöny uralkodik el, akkor bizony sok Léva következik még. Nem holnapután vagy a jövő héten, hanem már holnap.
Valami pozitívat kéne írnunk a végére, de nehéz. Mindannyiunk élete teljesen másképp alakul, ha nem Léván és nem magyarul tanulunk. Inspiráló példa lehetett volna, ha önszerveződéssel sikerül megmentenünk az iskolánkat. Most nem marad más, mint hogy a végvári kitartás és csibészség követei legyünk. Léván és Léván kívül.
Mert nem az állapot számít, hanem a magatartás. Csak az ilyen magatartás képes erőt adni és újat teremteni. Márpedig teremtőerőre mindennél nagyobb szükség lesz tájainkon. Éljünk vele, hogy élhessünk!
A lévai öregdiákok nevében: Gubík László
