Magyar keresztények üldözése Szlovákiában 2022-ben címmel jelent meg a Felvidék.ma portálon régi kedves ismerősöm, Papp Sándor jegyzete, amellyel a kissé túlzó cím kivételével lényegében egyetértek. Való igaz, akadnak olyan megyés püspökök, akik előszeretettel küldenek a túlnyomórészt magyarlakta települések plébániájára szlovák, magyarul nem beszélő papokat. Mondom, alapjában véve egyetértek a szerző meglátásaival, bár némileg árnyalnám azokat.
Mivel jómagam is foglalkoztam a témával, a Remény katolikus hetilapunk idei 28. számában „Magyar papok szlovák településeken?“ címmel megjelent eszmefuttatásomban. Mint írtam, véletlenül csöppentem bele egy alkalmi társaságba, ahol éppen a papok időnkénti áthelyezéséről folyt a diskurzus. Akkor kezdett felforrósodni a levegő, amikor arra terelődött a szó, miért van az, hogy számos, többségében magyarok lakta plébániára magyarul nem beszélő papot helyeznek. Bátorkodtam megjegyezni, bizonyára azért, mert kevés a magyar pap, s ennél fogva a püspökség kénytelen szlovák lelkipásztort küldeni a megüresedett plébániára. A társaság egyik tagja saját tapasztalataival cáfolta megjegyzésemet.
Elmondta magyar pap ismerősének esetét, aki káplánként szolgálta a vegyes lakosú városka magyar híveit. Néhány év után viszont elhelyezték egy színtiszta szlovák kisvárosba plébánosnak, onnan pedig egy kis idő után egy másik tiszta szlovák városba, holott a szóban forgó plébános szülőföldjének egyik-másik túlnyomórészt magyarok lakta településén magyarul nem beszélő atyák szolgálnak. Mi ez, ha nem sovinizmus az illetékes megyés püspök részéről? – tette fel a többiek részéről sűrű bólogatással kísért kérdést.
A társaság legcsendesebb tagja, mintegy a téma lezárásaként annak a véleményének adott hangot, hogy az egykori és mai misszionáriusok térítő munkájuk során előbb megtanulták annak a törzsnek vagy népnek a nyelvét, amelyen hirdetni akarták az evangéliumot.
Hozzáfűzte még, hogy napjainkban is ezt kellene praktizálni, hiszen a hívei nyelvét nem beszélő papnak nem éppen örömteli az örömhír hirdetése, annak befogadása pedig a hívőknek örömtelen.
Azt azért nekünk is be kell látni, hogy az illetékes püspök sincs könnyű helyzetben, ha nincs elegendő magyar vagy magyarul is beszélő papja, és feltételezzük, hogy legjobb jóindulata mellett sem tud biztosítani a magyar híveinek nyelvét is beszélő papot. A témánál maradva, azt viszont csak találgathatjuk, hogy akkor miért küld magyar papot szlovák környezetbe?
Ajánlanám a Dél-Szlovákiát is magába foglaló egyházmegyék püspökeinek, hogy a magyar hívők részére jobb híján olyan szlovák ajkú papokat küldjenek, akik jó nyelvérzékkel rendelkeznek, és vállalják, hogy megtanulnak magyarul.
Ami pedig a füleki helyzetet illeti, oda valóban nem a rozsnyói püspök, hanem a ferences rendiek nevezik ki a város részére a magyar szerzetest. Ahogy a cikkíró megjegyzi, „hosszú évek óta valahogy nem sikerül magyar papot adni a több száz aktív füleki magyar hívet számláló közösségnek. Többen mondják, hogy minden mise maga a kínszenvedés papnak, hívőnek egyaránt.“ Valamelyest ismerve az itteni helyzetet, annyival árnyalnám a képet, hogy csak az elmúlt 30 év során, ha jól számolom, legalább négy magyar, illetve magyarul jól beszélő ferences szerzetes szolgálta a magyar hívőket.
A jelenlegi, Poprád mellől származó ferences atya Fülekre kerülve egy szót sem tudott magyarul, és kezdetben bizony nem kis nehézséget okozott neki a magyar miseszöveg olvasása. Első dolgának tekintette, hogy a helyi magyar tanítási nyelvű alapiskola magyar szakos tanárától órákat vegyen, és ma már szinte akcentus nélkül olvassa a liturgikus szövegeket, sőt egyik-másik részét fejből mondja.
Az igazsághoz tartozik, hogy a homíliát egyelőre még szlovákul mondja, de csak azért, mert még nem beszél olyan szinten magyarul, hogy vállalkozna anyanyelvünkön prédikálni.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy az általános, s ezen belül a magyar paphiány is közrejátszik abban, hogy plébániáinkra sok esetben szlovák papot helyeznek. Azt már csak úgy mellékesen kérdezem meg, hogy vajon a magyar hívők imádkoznak-e kitartóan magyar papi és szerzetesi hivatásokért? (Csak zárójelben jegyzem meg, szerintem, nem.) Mert hinnünk kell, hogy a szívből jövő kérések Istennél mindig meghallgatásra találnak: „Kérjetek és adatik, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.“ És jó, ha tudjuk: Isten nem siet, de sohasem késik.
Végezetül újfent hangsúlyozom, a lényeget tekintve azonosulok a cikkíró észrevételeivel, meglátásaival, ugyanakkor az egyházközségi testületeknek jobban a sarkukra kellene állni, és nem szótlanul, belenyugodva elfogadni a püspökség döntését.
Igenis, tessenek ajánlatot tenni, kompromisszumot kötni, hogy milyen feltételek mellett fogadják el a szlovák ajkú papot. Gondolom, az első és egyetlen feltétel, igyekezzen minél előbb megtanulni magyarul!
(Bodzsár Gyula/Felvidék.ma)
