„A saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.”
János 1,11
Dimenzióvesztett adventben élünk. Az Istendimenzió hiányát szenvedi az emberiség. Mára ott tartunk, hogy egyre több ember esik bele a történelmi ateizmus kórós maradványaként a fogyasztói materializmus sokféle gyakorlati csapdájába, az „Istent nem ismerek, embert nem tisztelek” önkéntes sorstalanságába.
Ebben az emberi, erkölcsi értékvesztő lejtmenetben gyermeteg illúziónak, komikus túldimenzionáltságnak tűnik az az adventi felhajtás, amivel a lényegét veszett ünnepre készülést harsogják arcunkba a reklámok, a tolakodó hirdetések interneten és újságokban. Meleg csend kellene, embernyugtató, ehelyett hideg tülekedést, szitokszavakban és lökdösődésben elfajult ünneptipró tumultust kapunk.
Valami nagyon elveszett. Még nem is szóltunk a lelkek mélyére mélyen bekúszó félelemről a szomszédban dúló háború miatt, elszabaduló infláció, Covid és ki tudja, még mi miatt. Digitális Rodostómból nézem ezt a pesti világot, ahol a fenyővásárnál durva káromkodásig vesznek össze némelyek, ordítván: csak nem fogunk kerti törpévé válni és törpefenyőt állítani. Két és fél méternél kisebbet ne hozzatok haza! Aztán látok idősebbeket a bevásárlóközpontban. Tolják a bevásárlókocsit, kezükbe veszik a különféle szaloncukorcsomagokat. Tudják, mi kellene unokáiknak és saját maguknak. Egyiket a másik után méricskélik, majd egyre lemondóbban teszik vissza a polcra az édességeket. Végül nem vesznek semmit. Ismét mások két bevásárlókocsira való cuccot lavíroznak kifelé a parkolóba. Vajon mennyi kerül e dőzsöléshalomból a kukába? Mit, kit is vár ez a világ? S hogyan? A templomba járók, vagy az állásukat féltők? 2022 advent második vasárnapján mellbe vág az Ige ünnepszemlélete, az a realizmus, amivel mennyei Atyánk nézett szembe Fia hozzánk küldésekor: A saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Milyen karácsonya volt, van Istennek – akkor és most? És nekünk?
Isten nem ünnepelni jött a földre, hanem a szabadításunkért – semper plus ultra
J. A. Bengel (1687–1752) híres bibliakutató ezzel az Igével kapcsolatban is újra hangsúlyozta, hogy bár Isten mindent tudott és látott előre, a világ teremtésekor a lázadó emberpárt, az idők teljességében pedig, amikor felhatolt az egekig az emberi nyomorúság jajkiáltása, Fia elküldésének golgotai kockázatát is látta. Mégis megtette, mert annyira szerette ezt a világot (Ján 3,16), hogy nem akarta a pusztulás vermében hagyni. A híres tudós így fogalmazott:
Isten szeretete és szabadítása messze meghaladta a tényszerű bűnök világát.
Ő így nézte jobb sorsra szánt teremtményeinek a vergődésekkel teli történelmét, ezért nem volt kétséges egyetlen pillanatra sem a Szabadító elindítása hozzánk. A tékozló fiú apját azzal múlta felül mennyei Atyánk, hogy nem várta meg tékozló embervilága hazatérést. Mindhiába vár volna. Ő indult el hát az idegen földre, a disznóvályúhoz süllyedt teremtményei megmentésére. Erről Bengel: mindig Isten elképesztően nagy többleteiből élünk. Semper plus ultra. Az Ő irgalma, szeretete, atyai szíve többletéből, istentöbbletéből élünk, amit Fiában tett téridői tapasztalatunkká a mínuszhalmozó világban és világért…
Kimondhatatlanul súlyosak János szavai: saját világába jött és az övéi nem fogadták be őt. Istenárvaság és akár istenemigráció, globális katasztrófa is lehetett volna ennek a csalódásnak a következménye. De nem lett. Mert a Szentháromság legnagyobb titkai között ott van, hogy Atyánk a Fiú és a Lélek szeretetének örök izzásában már eleve megvigasztalódva nézett szembe az ember tragédiájával: mélyre zuhant állapotával minden önmegváltás, önfeljavítás csődjével. A csalódáshalmozó első emberpár esete után a 8 milliárdnyira szaporodott emberiség sem képes visszavétetni Istenünkkel hűségét és szeretetét. Megbánthatatlan, megbánhatatlan döntése, hogy Ő hozza fel majd Ádám elveszett nemzedékei közben Krisztus új emberiségének a hajnalhasadását. És ez folyik ma is. A kairosz, a kegyelmi idő, a kegyelmi mentés, ez az utánunk jövő szabadító irgalom az örökkévalóság pillanatait (nunc aeternum) kínálja a kronosz múlandó idejének odavetett emberiségnek. Azt a szentháromságos lélekizzást, ami minden fölé emeli Istenünket, s képessé teszi Fiában a Szentlélek által arra, hogy ma is és mindig is semper plus ultra-val lepjen meg, ingyen kapjuk pörgős vagy tengő-lengő tékozló napjainkban a végtelen életre kitáguló hitet.
Ez az, amiről Albert Schweitzer a lambarenei kórházban megfogalmazta új életmentő etikáját, mondván: földi időnk, ünnepeink, napjaink minősített kairosszá válnak azáltal, hogy egy egész kozmikus istenvilág mozdult meg érettünk és megmentésünkre azon az adventbetöltő éjszakán Betlehemben. Amikor üdvtörténeti, létfeljavító, örökkévaló pillanattá tágult a születés éjszakájának testet öltött csodája, Jézus.
Istenért és a pusztító ellen – Pro Deo contra diabolum
Luther volt az, aki a Római levél magyarázatában és evangéliumhirdetésében Wittenbergben szinte felujjongott: a testet öltött Istennel, Jézus Krisztussal győzedelmes küzdelemre indulhatunk. Majdnem Rákóczink programüzenetére mozdult rá a tollam: Cum Deo pro Patria et Libertate – Istennel a hazáért és a szabadságért. De advent titkának és az elveszett paradicsom (Milton) ütötte mélységes emberiségsebet gyógyító Krisztusunk eljövetelével egyetemes keresztyén program Luther szavával: Pro Deo contra diabolum. Egyedül csak akkor lesz hiányhalmozó adventi negatív tapasztalataink közben és ellenére mégis áldott, megváltás-távlatos karácsonyunk, ha elhatározzuk: Istenért a gonosz ellenében próbáljuk meg helyreállítani idő koptatta és hitetlenség nyűtte szent ünnepünk belső fényét.
Pál nyomán conta diabolum harcoljunk a fény, a világosság fegyvereivel; az igazsággal, mert Isten nélkül csak zárványember az ember; az igazságossággal, mert szociális érzékenység, szolidaritás nélkül egydimenziós önzés a sorsunk; szeretettel, ami Istenben fogant emberlétünk alapszükségleti java, s nem helyettesíthető semmiféle humanista mézzel-mázzal, mimikával, majmolással, ajándékkal, díszcsomaggal, milliós glanccal és flanccal. A szívnek SZERETETRE VAN SZÜKSÉGES, Aki Jézus.
Digitális Rodostómban elcsendesül a szívem
Mint 2022 karácsony szent éjszakán talán ez a megveszekedett, önsebző, önpusztító világ is elcsendesül. Addig is kivonom magamat tudatosan zaklatott környezetem felhangjainak vagy alhangjainak, kegyetlen kakofóniájának zűrzavarából. Csendbuborékba. Mert azt az Urat szeretném ünnepelni ezen a karácsonyon is, aki a legnagyobb ajándéka az emberiségnek. S aki még minket, tékozló gyermekeit is a legdrágább ajándéknak tud tekinteni. Akiről merték megfogalmazni hívő teológusok: Isten dicsősége az élő, újjászületett ember.
Annyit kérek Tőled, Uram: cselekedd meg velem, velünk is a csodát, hogy sajátjaidnak tekintve, megváltva és megigazítva, lehessünk a Te befogadóid – mindörökké. Engedd meg, hadd éljünk a te többleteidből, szentháromságosan létünket felrangosító szereteted többletéből. Mert felismertük s igaznak valljuk: semper plus ultra. Te mindig értünk vagy több, hogy beemelj, odaemelj minket isteni léted, örökléted tökéletes és teljes dimenziójába.
(Dr. Békefy Lajos)
