Istenünk gondviselő jósága, amire a Misericordias Domini vasárnap elnevezése utal, a Zsoltár szerint betölti a földet (33,5). Mit látunk ebből? Jószerivel szinte semmit. Ez nem Isten hibája, hanem kizárólag a miénk: látásunkat önzéspikkelyek homályosítják, aminek következtében leginkább csak azt vesszük észre, ami nekünk jó, kedvező, minket gyarapít.
Szemeinkben gyűlölettüzek is fel-fellángolnak, irigységfüstök marják könnyesre a lélek tükrét. Az emberi gonoszság bűntetteit kell látnunk szerteszét, ömlenek az ilyen hírek, képek a digitális kor kommunikációs csatornáin ránk-belénk.
Mit látunk az Úr lényéből és lényegéből fakadó, állandó föld- és emberiség irányú jóságsugárzásból, fényözönéből, irgalom-ózonából?
Nagyon jól fogalmaztak reformátori elődeink, akik átvéve a középkori egyház elnevezéseit, a Misericordia Domini megjelölést megtoldották a többes számot jelölő s-sel.
Mert tőlünk, nyomorúságaink, magunk okozta lélekvakságaink és látástorzulásaink ellenére, a posztmodern káinizmus és kannibalizmus trükkös vagy durva cselei közben és ellenére Urunk nem vonja vissza irgalmasságát. Mérhetetlen sokaságban, többesben, érdemtelenül is sokszorosan árasztja ránk millióféle formában irgalmát.
Nem parancsol rá a Napra, tűnj el az égről, mert lázadó, engedetlen teremtményeim egyetlen fénysugarat sem érdemelnek. Nem parancsolja meg a Holdnak, sötétülj el mindörökre, s ne szabályozd puszta léteddel a földi árapály viszonyokat és a szerelmes ifjak romantika szomjas szívét. És nem tiltja le az égről a multiverzumok létét ránk ragyogó csillagokat.
Inkább ezt üzeni az irgalmatlanságban olykor előszeretettel tapicskoló, vergődő emberiségnek és valamennyiünknek, akik a sem hideg, sem meleg megroskadt kultúrában hasonlítunk a Jelenések könyve Isten- és ember vesztette figurájához: „Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire” (Jel 3,17).
Az önelégültség, a fennhéjázás civilizált gőgjébe, napi irgalmatlanságaiba merevült sorsoknak, életeknek tartja oda a tükröt: „nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen” (3,17). És mert Istenünk, Urunk, a mi Dominusunk, az uraknak Ura nem az irgalmatlanság atyja, hanem a szabadító szembesítés Istene, ezért ezen a vasárnapon, és minden napon ezt sugározza éjjel-nappali szeretet-közleményeiben: „Végy (tőlem) gyógyító írt (kollürion), hogy bekend a szemed, és láss” (Jel 3,18). A laodiceai gyülekezetnek adott angyali tanács ránk is nagyon érvényes. Az irgalmasságra gyógyító kenőcsre nekünk is nagy szükségünk van. Ez a szemgyógyító kenőcs kettős hatású: önismeretre és Isten-ismeretre segít. Annak meglátására, felismerésére, s jó esetben elismerésére, hogy „Krisztus közöttetek van” (Kol 1,27). Ha meggyógyul a szemünk, s még inkább a látásunk, tisztuló belső lelki látással azonnal felismerjük: mi az irgalmatlanság az életünkben, amitől szabadulnunk kell Annak segítségével, Aki itt van köztünk és velünk – a világ téridői végéig és személyes sorsunk utolsó pillanatáig.
Az irgalom földi stációi sokfélék
Ha jó sorsom Istene úgy adja, hogy el-eljutok Genfbe, a kálvinizmus fővárosába, négy helyet biztosan meglátogatok. Ezek számomra az irgalmatlanság mindenkori világában az irgalomra szorultság, illetve az emberileg is gyakorolható irgalom stációi.
Ilyenek: Kálvin St. Pierre temploma fenn a templomdombon, a reformáció emlékműve az emlékparkban. Henry Dunant, a Vöröskereszt kálvinista alapítójának háza és emléktáblája. Meg a genfi tó partján élete befejezéséhez érkezett Sisi/Erzsébet királynő karcsú szobra a tetthely közelében. Az irgalmatlanság közben is irgalmat hirdető földi bizonyítékok a lehetetlen lehetséges voltáról. Kálvin temploma Isten Igéjének mindenek fölötti igazságát, nemzedékről-nemzedékre megálló, érvényes iránytű pontosságát hirdeti. És az egyszerűséget, a puritánságot, ami dacol a századok emberi pompakeresésének, a hiúság vásárának mindenkori hóbortjaival. Az isteni irgalom hirdetésének fellegváraként.
A reformáció emlékműve az irgalmatlan európai hitharcokban az Ige tiszta tanításai mellett tántoríthatatlanul kiálló, ezért akár életüket is áldozni kész hithősök panteonja.
Köztük Bocskaival és kálomista hajdúival. Henry Dunant, a modern, akár posztmodern kálvinista alakja és életműve lenyűgözően gazdag a jótettekben, az irgalmasság intézményesíthető formáinak létrehozásában. Ő volt az, aki genfi jómódú református családból indulva, a szegények és a betegek, a háborúk önző érdekekért folytatott csatározásainak sebesültjei iránt cselekvő szánalomból hozta létre a Vöröskeresztet. Mert meglátta a „kisembert”, történelmi alulnézetből pillantva át a lényeget, aki a hatalom nagy (és olykor cinikus) játékosainak kiszolgáltatva, milliós mértékben lett vesztese a nagy játszmáknak, a véres csatatereknek.
Hozzájuk hajló szívvel hozta létre a politikai érdekek fölött és közepette cselekvő Vöröskeresztet, az irgalom segítő hadseregét, ma már Iszlám Félholddal is kiegészülve. Nem véletlenül neki ítélték oda először, 1901-ben a Nobel Béke-díjat. És hát a karcsú-szép Sisi szobor, ahogy könnyedén lépkedő alakját a Genfi tó partjára odatette a szobrászművész. Amint éppen a végzetes késszúrás felé lépked, mit sem sejtve. A lopakodó irgalmatlanság halált hozó tetthelyéhez.
Könnyedén szeretnék kezedbe hullani, Uram
Mindebben intő figyelmeztetés szólal meg: tekintsük életünknek minden pillanatát az isteni irgalom ajándékának, éljünk a lehetőségeinkkel, gyógyuló szemmel, látással, életvitellel, gondolkodással. Felismerve és szem előtt tartva, miért is vagyunk még a földön. Az Isten- és emberismeret vezette irgalmasságra rendelten. Misericordias Domini vasárnapjára a fenti gondolatokat két idézettel szeretném elküldeni az Olvasók szívéhez.
Jan Hus, a csehek isteni irgalomba kapaszkodó mártír-reformátora nehéz napjaiban így imádkozott: „Irgalmas Úr Jézus Krisztus, vonj magadhoz közelebb minket. Hiszen ha Te nem vezetsz, eltévedünk. Formálj bennünk erős és készséges lelkületet, félelem nélküli szívet, amikor csupa ellenállást és elutasítást tapasztalunk. Csak azt higgyük és azt tegyük, ami helyes a Te szemeid előtt. Rendíthetetlen reménységgel tölts el minket, hogy Éretted és Általad mindent el tudjunk viselni”.
A svájci teológusnő, Antje Sabine Naegeli pedig leheletfinoman fogalmazta meg a megmentő irgalmat: „Amint a hervadó levél halkan eloldja magát a faágtól, úgy szeretném elengedni és átadni Neked az életem, amikor ennek ideje elérkezik. Könnyedén szeretnék kezedbe hullani Uram, semmitől sem marasztalva már. Csak örülni annak, hogy véghullásomban is a Tiéd vagyok, ígéreted szerint – mindörökre. Mert Te vagy a végső és teljes irgalom”.
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
