Több mint harminc év munkáját összegzi Bali János új könyvében, mely A magyar nemzet etnológiája címmel jelent meg. A kötetben olvasható tematikus csoportokba rendezett tanulmányok a magyar nemzeti identitás és nacionalizmus jelenségeit vizsgálják. A szerző sorra vesz olyan nemzeti jelképeket, mint a kopjafa vagy a nemzeti lobogó, rákérdez a népi kultúra és néprajztudomány nemzeti identitásformáló hatásaira, illetve elemzi a Magyarországot Európához vagy a „Kelethez” kapcsoló ideológiákat.
2019 novemberében, a Demokrata magazinban jelent meg egy interjú Tózsa Istvánnal, a Corvinus Egyetem oktatójával arról, hogy milyen szinten áll az egyetemi hallgatói magyarságismerete. A professzor lesújtó képet tárt az olvasók elé. „A tájékozatlanság olyan elképesztő fokú, mintha a hallgató egy magyarul beszélő külföldi lenne. Az alapszakos hallgatók magyarságtudata kognitív szinten 15-21 százalék, a mesterszakos kontrollcsoporté 33. Ez az ismereteikre vonatkozó alacsony nemzeti identitástudat nem elég ahhoz, hogy az affektív és a cselekvési magyar identitástudatuk esetleg ne negatív irányban nyilvánuljon meg. Egy 21 százalékos kognitív nemzeti identitás nem szükségszerűen tartja vissza a hallgatót attól, hogy egy magát határozottan nemzetinek deklaráló kormány ellen – és ne mellette – tüntessen. Ez komoly akadálya lehet a magyar kormány tudatos nemzetállam-építési és -erősítési politikájának” – írja Tózsa.
Tózsa megközelítése szerint a nemzeti identitásnak három szintje van. A kognitív identitás azt jelenti, hogy mit tudok arról a nemzetről, ahová tartozom; az affektív identitás, hogy mennyire vonzódóm a nemzetemhez, tudok-e érzelmileg azonosulni a magyarságommal; a cselekvési identitás pedig azt, hogy mire vagyok képes a nemzetért: szavazni, tüntetni vagy szükség esetén harcolni is? Tényleg ennyire elkeserítő a helyzet, amely a jövőt is magába foglalja? Mennyiben felelős ezért a közoktatás vagy a média? Vagy a világ változott meg oly módon, hogy a benne való tájékozódáshoz, az otthonosság kialakításához már nem feltétlenül ad támpontokat a nemzeti kultúra? Ha a fiatalok nem is fordultak el a nemzettől, mi az az új hangszerelés, „brand”, melyen keresztül számukra is érdekes és fontos lehet mindez?
Fotó: Csonka Ákos/Felvidék.ma
Lehetséges, hogy a nemzeti kultúrához köthető ismeretanyaggal kapcsolatos aktív tudás szintje a magyar fiatalok körében nem pusztán alacsony, hanem más szerkezetű, mint az a közoktatásban elsajátítandó tananyagból következik. A formális iskolai oktatás mellett két másik szocializációs tényező, az „otthon” (vagyis a család, a rokonság, a baráti kör, tehát az „erős kötések”), valamint a „nagyvilág” (vagyis a média, annak is egyre inkább az online, digitalizált felületei) szintjén kell keresni az okokat. Arra érdemes keresi a választ, hogy milyen mértékben meghatározók e tudásanyag megkonstruálásában a felsorolt tényezők, a fiatalok hol keresik (vagy éppen nem keresik) az ezzel kapcsolatos információkat. Feltételezhetjük, hogy a harmadik szocializációs szegmensben („nagyvilág”) olyan mértékben alulreprezentált a nemzeti kultúra, hogy ez nem tudja ellensúlyozni a másik két szegmenst. Az általános képet árnyalhatják azok a speciális esetek, amikor az egyén vagy csoport ettől függetlenül széles körű ismeretekkel és erős érzelmi és tudati kötődéssel rendelkezik a nemzeti kultúra irányában. Ez abban az esetben igaz, ha a család vagy valamelyik csoport (pl. néptáncosok, barantások, cserkészek) hatása felülírja az általános trendet.
A magyarságismeretet négy nagyobb területre bontjuk. Népi kultúrára (1), amelynek részei a kalendáris és az emberélet fordulóihoz köthető népszokások, a népzene és néptánc, a népköltészet, a tárgyalkotó népművészet, a népcsoportok és regionális kultúrák, a termelés és a fogyasztás hagyományos formái stb. A következő terület a nemzet térbeliségének, földrajzának (2), a tájak, települések, a domborzati és vízrajzi elemek ismerete. A magyarság időbeliségének, történelmének (3) ismeretét a nemzeti magas kultúra (4), vagyis a zene, a képző- és iparművészet, a magyar nyelv és irodalom, az épített örökség, a tudomány és sport területeihez köthető tudás egészíti ki. Hipotézisünk szerint, a népi kultúra, bár a formális közoktatásban alulreprezentált a másik három területhez képest, mégis kiemelt szerepet kap a nemzettudat alakításában, köszönhetően a második („otthon”) és a harmadik („nagyvilág”) szocializációs szegmenseiben való felülreprezentáltságának. Ezt a feltételezést erősítik a népi kulturális örökség fogyasztásának olyan fontos színterei, mint a különböző fesztiválok (pl. Mesterségek Ünnepe, főzőversenyek), a közszolgálati televízióban jelentős teret kapó műsorok (pl. Fölszállott a páva), illetve a nemzeti hungarikum mozgalom (helyi, megyei, magyar, ágazati és külhoni értéktárak).
A magyarországi és a határon túl élő fiatalokat összevetve feltételezzük, hogy az utóbbiak valamivel jobban kötődnek a magyar nemzeti kultúrához, s azon belül a népi kultúrához, hiszen kisebbségi életük során, identitásuk megtartásában szükséges támpontot jelentett mindez. Azt is megállapíthatjuk, hogy a határon túli magyar fiatalok nemzeti kultúráról alkotott képében még nagyobb szeletet tesz ki a népi kultúra, ami egyrészt a külhoni magyar szállásterület rurálisabb jellegéből fakad, valamint abból, hogy az állami közoktatásban a magyar nemzeti kultúra (pl. a történelem) alulreprezentált. A digitális médián keresztül elérhető és „fogyasztható” nemzeti kultúra minden bizonnyal más szerkezetű, mint a hivatalos közoktatásban közvetített magyarságismeret. A fiatalok, részben ezáltal, létrehoznak egy olyan kulturális mezőt, amelyben maguk konstruálhatják a magyar nemzeti kultúra tudáskészletét. Ez egy olyan önálló kultúra, amelynek alapos elemzésére még nemigen vállalkoztak, de egy biztos, eltérő szerkezetű, mint az idősebb generációké. A fiatalabbak számára a márkák közül a Tisza cipő, a zene területén a Bëlga zenekar vagy a Bagossy Brothers Company sokkal erőteljesebben idézi fel a magyarságot, mint a Herendi porcelán vagy Erkel és Liszt zenéje. A határon túli magyarságról előbb jut eszükbe az ismerős arcok Nélküled című slágere, mint a Székely himnusz, és így tovább.
Fotó: Csonka Ákos/Felvidék.ma
Mintegy tíz éve jelent meg az interneten egy feladatlap részletének fényképe, mely hamar órási karriert futott be, rengetegen osztották meg a képet, amely valódi mémmé vált. ( 2 ) A feladatlap eredetileg a kisiskolások számára készült. A kép első rajza, amelyet az alkotó bizonyosan juhásznak szánt, a gyermeki asszociációban a botosjeti meghatározást kapta. A botosjeti fogalom lett, a modern világot még az előző generációval szemben is, élesen eltérő tájékozódási pontok és információs háló alapján megismerő új, gyermeki generáció látleleteként. Botosjeti köré (igaz külön írva…) Facebook-csoport is szerveződött, cég alakult. Vajon 100-150 éve, vagy akár csak 15-20 éve előfordult-e, hogy egy 7-8 éves gyermek előbb asszociál jetire mint juhászra a kép alapján? Eszünkbe juthatnak Sinkó Katalin és Albert Réka kutatásai, hogy a képzőművészet (festészet, szobrászat, grafika) és az irodalom, Valerio-tól, Lotz Károlyon és Izsó Miklóson át Eötvös Józsefig, és persze Petőfiig, valamint a népszínművekig, a betyárjátékokig, hogyan járulhatott ahhoz, hogy a Magyar Alföldet (a „pusztát”) a nemzet tájának, a magyar lélek és „otthonosság” kifejeződésének tekintsük. Felidéződnek-e még ezek a tartalmak a gyerekek fejében? A kép sikerét nem csupán egyetlen képaláírás adja. Ha értelmezzük az eredeti feladatot, nyilván az „ly” és a „pontos j” használata közötti különbség volt a munkafüzet-készítő szándéka. Már az is megmosolyogtató, hogy a kályhát kandallónak látta az ismeretlenül népszerűvé lett kisiskolás (igaz, az nem tűnt fel neki, hogy abban nincsen „jé”). Viszont, a hajót autóként határozza meg. Ezek szerint nem ismerte fel a vízi járművet, vagyis számára az is terra incognita. Viszont elképzelhetjük az örömét, amikor az első képben felismerte a botosjetit, s rájött, hogy ebben tényleg van „jé”, s azt is tudja, hogyan kell leírni! Nincs még egy olyan „terepe” a nagyvárosi, fogyasztói humornak, mint a pólófeliratok. Talán kitalálható: az interneten már lehet rendelni botosjetis pólót, képpel és felirattal. Télire egy kapucnis botosjetis pulóvert és egy botosjetis bögrét ajánlok. Merthogy már azokat is lehet kapni. Egy új, internetes folklórműfaj inspirálója lett a „félreismert”, zord külsejű juhász. A „botosjetitribute”-ok közül csak kettő: Melyik regényét ismered Molnár Ferencnek? A válasz: Caramell. Vagy karikázd be a kakukktojást és indokold a válaszod! Mars, Vénusz, Plútó, Merkúr közül az első, mert az eggy (sic!) csoki.
A nemzeti kultúrára, a generációról generációra átörökíteni szándékozott „nagy hagyományra” érvényes, hogy eredendő múltorientációját a jelennel való szembesülés állítja kihívás elé. Ha a híres, 19. századi francia történész, Ernest Renan nemzetfelfogásából indulunk ki (közös kép a múltról és közös terv a jelenben, a jövőről), akkor nehezen lehetne eltekinteni a múlttól. De, tágítsuk ki a problémát! Mit kezdjünk a múltunkkal? Mennyire érdemes egy letűnt világ ismereteit megkövetelni a jövő generációjától? Vagyis, mi legyen a közoktatás iránya és célja? Leegyszerűsítve, két eltérő elképzelésre lehet a választ sarkítani. Az egyik álláspont, hogy a közoktatás célja a műveltség egyéni elterjesztése, s a műveltség célja, hogy az egyén otthonosan mozogjon a világban. Márpedig, napjaink „posztmodern” magyar medializált világában lehetséges, hogy fontosabb ismeretnek, szélesebb tudásnak hat, hogy ki az a Berényi Miklós, mint az, hogy ki az a Molnár Ferenc (az író). Ebből a nézőpontból az oktatás tárgya (is) reformra szorul, hiszen a premodernitásban és a modernitásban kialakult szimbólumok ma már kevéssé értelmezhetőek. A másik álláspont a közoktatásnak a közösségépítésben és az identitás kialakításában játszott szerepét tekinti elsődlegesnek, hogy visszautaljunk Renanra. Más szóval, összetartó nemzeti közösség ott alakul ki, ahol a múltra való emlékezetnek (mire és hogyan) van közös tárgya és módja, s így másodlagos, hogy a tudás mennyire korszerű. De vannak más vélemények is. Az etnológus Billy Ehn kimutatta, hogy a svéd nemzeti érzést kiválthatja a hagyományos svéd nyári étel, a pácolt hering, az újburgonya és a hideg pálinka íze és illata. „E jelenségben tükröződik a kultúra egésze, a nyár, az ünnep, a nemzeti összetartozás öröme.” Ki tudja, lehet, hogy a botosjeti is előbb-utóbb hungarikummá válik?
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
