Vannak élmények, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, cselekvésünket. Mondjuk a gyermekkori családélmény – az annyira meghatározó, hogy valamilyen módon mindig előkerül, mint a lóláb, amely, mint tudjuk, ki szokott lógni.
Egy nemzet életében az ilyen meghatározó élmény a történelmi sors néhány kiemelt eseménye. Ennek forrása különböző lehet, külső vagy belső indíttatású, amit például a németek utóbbi kétszáz éves történelméből is látni. Sok rendkívül pozitív tulajdonsággal megáldott nép a német – csak éppen az a baj, hogy amikor egyesül, abból mindig valami kellemetlenség fakad. Sok kisebb államban éltek, míg Bismarck 1871. január 18-án a versailles-i tükörteremben (már az is Versailles-ban történt!) kikiáltotta a német császárságot. És akkor Németország hirtelen föllendült, megerősödött (egységben az erő!) – és nem fért a bőrébe. Sikerült is kierőszakolni a Nagy Háborút (amit később I. világháborúnak neveztek el). A nemzetközi pénzvilág (szabadkőművesek tőkés társasága?) ettől nem volt túlságosan elragadtatva, mert nem egészen úgy képzelte a fejleményeket. De miután végül megalázták a németeket, csak úgy „mellékesen” egyúttal Hitlert is kiprodukálták (hiszen Hitler a németek frusztrációjának a következménye), s ezáltal a II. világháború elkerülhetetlen szükségszerűségét is. Ez aztán jó időre megpecsételte a németek sorsát és lelkivilágát, a következmények máig hatnak.
A másik példa az oroszok. Az a végtelen nagy terület, ahol tulajdonképpen nem akadt konkurencia, bőven kínált lehetőséget a terjeszkedésre. Az oroszok számára eleve minden balsoj (= nagy), valahogy sosem elégedtek meg a méretekkel, mindig nagyobb kellett. Ez ugyan mástól sem idegen, csak éppen az oroszoknál kiemelkedő a nagyság iránti vágy. Ifjú koromban egyszer megbíztak, mutassam meg két szovjet (orosz) elvtársnak Pozsony néhány fontosabb helyét. A Dunánál elmondtam, ez a mi nagy folyónk. Ez a kicsi? – mosolyogtak az elvtársak. Mert nekik az kicsi volt. Ők nagyobbra és még nagyobbra szakosodtak. Márpedig (földrajzilag) még nagyobbak úgy lehetnek, ha a felségterületük köré gyepűt (gyarmatosított védterületet) telepítenek, majd azon túlra terjeszkednek, s újabb gyepűt (gyarmatot) alakítanak ki, miközben a régit bekebelezték. Nagy Péter cár is ezt csinálta, amikor Szentpétervárt alapította, meg Sztálin is, amikor megegyezett Hitlerrel a megnemtámadási szerződés titkos záradékában, majd a szocialista tábor védőgyűrűjének kialakításakor. De miután szétesett az oroszok uralta Szovjetunió, nehezen viselik e „kisebbedést”, igyekezetük tévedhetetlenül arra összpontosul, hogy a régi gyarmatosított területeket lehetőleg visszaszerezzék, vagy legalább gazdaságilag uralják.
Ilyen az orosz terjeszkedési stratégia. Erről képtelenek lemondani.
Legutóbbi épületes megnyilvánulása ennek az orosz történelmi tankönyv, ahol a magyar ötvenhatos eseményeket nyugatról szított fölfordulásnak nevezik, amely veszélyeztette a modern kori gyepűt, azaz gyarmattartó uralmukat, ezért aztán amolyan baráti segítséget nyújtottak a testvéri magyar államnak (értsd: a gyepű egyik részének). Ezt 1968-ban áldozatkészen megismételték Csehszlovákiában), nehogy már mások befolyása alá kerüljön a szocialista gyepű.
Magyarország természetesen kikérte magának az ilyen interpretációt, bár valójában minden posztszocialista ország ezt tehetné, hiszen ők is a szovjet gyepű részét képezték.
Az oroszok képtelenek megemészteni, hogy gyepű már nincs, úgy vélik, természetes joguk igényt tartani arra, ami egyszer már az övék volt. A világnak ez kevésbé tetszik, szóvá is teszi, de lényegében több nem történik.
Amiatt már viszont senki sem háborog, hogy a németek sem képesek megemészteni saját történelmük következményeit, akár valós bűneikről, akár a győztes hatalmak által rájuk kent bűnökről van szó – mert olyan is van (lásd trianoni megaláztatásukat). A náci diktatúra után a németek képtelenek megszabadulni a rasszizmus vádjától, amivel máig szívesen illetik őket, akár van rá ok, akár nincs, hogy a Nyugat ezzel is leplezze saját újkori gyarmati rasszizmusát, amit demokráciának nevez, csakúgy, mint a „független” gyarmatok gazdasági kizsákmányolását igazságos üzletnek.
Maguk a németek (a háború utáni gazdasági fejlődés nyertesei) a rasszizmus vádjától rettegve legújabban a nagy neoliberalizmust úgy élik meg, mintha igaz szabadság volna, s teljesen átadják magukat a szellemi és erkölcsi degeneráltságnak, annak nevében pedig lemondanak nemzeti létükről, nemzeti előnyeikről, kiválóságaikról, de hitükről is, bizony még nagyszerű kultúrájukról, sőt utódaikról is: divattá kezd válni a gyermektelenség (fiatal nők sterilizáltatják magukat!) – nyilván a gyermekvállalás nem engedne elég időt a hedonizmusra, élvezni a nagy jólét gyönyörűségeit.
Ez van, aki akarja, láthatja: gyarmatok voltak, s vannak még, csak másképp nevezik (nemzeti kisebbségnek például), a gyarmatosítók meggyőződése, szemlélete is a régi, továbbra is gyarmatosítóként viselkednek és gondolkodnak. Jól látni ezt különösen akkor, amikor a néhai gyarmatok tesznek ez ellen valamit. Mint például Magyarország, amelyet a Nyugat egyáltalán nem szívlel, amiért nem újkori gyarmatként kíván viselkedni, de amelyet legutóbbi (orosz lelkű) gyarmatosítója sem tisztel, hiszen 56-ban föllázadt ellene.
Ez a mai gyarmati lélektan helyzete. Rejtély, hogyan kívánnak ebből a félremagyarázott szóvirágokkal hazudozó hatalmak egyenjogúságon alapuló valódi demokráciát varázsolni. Mert az nem megy gombnyomásra. Előbb mindenképpen a gyarmatosítók fejében kéne rendet rakni, hogy következésképp minden gyarmati sorban tartott ország és nemzet öntudatosan viselkedhessen, és a saját lábán saját elképzelései szerint kiléphessen a történelem árnyékából. És hogy állva maradjon.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
