Babits Mihály a Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja volt: költőként, prózaíróként, esszéíróként, műfordítóként egyaránt jeleskedett, s az irodalmi közélet szervezése révén irodalomtörténeti szerepe és hatása óriási jelentőséggel bírt.
Az irodalomtörténészek poetadoctusként – tudós költőként is emlegetik, olyan poétaként, aki a költészetben tudományos alapossággal alkotott, értelmi gazdagság, sokszínűség és csiszolt verskultúra jellemezte.
Hatalmas műveltsége és költői alkata révén méltán lépett Ady Endre örökébe. Tevékenysége szerteágazó volt, és az irodalmon belül több műfajban remekelt, újító volt, de egyben hagyománytisztelő is.
Szekszárdon született 1883. november 26-án. Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró, édesanyja Kelemen Auróra, művelt, versszerető volt. Rokonságban állt Buday Dezső jogtudóssal, és anyai ágon Szigligeti Ede távoli unokatestvére volt.
Az elemi iskolát Pesten kezdte, majd a család Pécsre költözött, ahol a belvárosi iskolában végezte el a harmadik és a negyedik osztályt. 1893 szeptemberétől lett a ciszterciek gimnáziumának diákja. Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt, ekkor édesanyja két gyermekével visszaköltözött anyai nagyapjához Szekszárdra. Ekkor Babitsot nagybátyja fogadta magához, mint kosztos diákot, így fejezte be a ciszterci gimnáziumot, ahol 1901-ben érettségizett.
Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán, magyar-francia, később magyar-latin szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlat-óráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin–magyar szakon szerzett diplomát. Megkezdte tanári pályáját, évekig középiskolai tanárként dolgozott szerte az országban.
Első művei a Nagyváradon kiadott Holnap című antológiában jelentek meg 1908-ban. Babitsot Osvát Ernő és Ignotus invitálta a Nyugat szerkesztőségének csapatába, melynek haláláig egyik motorja volt, sokáig a lap főmunkatársa, 1929-től a főszerkesztője lett.
Első verseskötete 1909-ben jelent meg Levelek Irisz koszorújából címmel, amit 1938-ig további nyolc követett. 1913-tól regényeket is publikált, az első a híres történet, A gólyakalifa volt, a legelismertebb talán az 1927-es Halálfiai, és magyarra fordította többek között Dante Isteni színjátékát.
A Játszottam a kezével című, 1915-ben megjelent szerelmes verse miatt – az első világháború második évében – hazafiatlansággal vádolták, s elvesztette tanári állását. „…nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!” – írta a versben. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg, majd az 1917-ben megjelent Fortissimo című költeménye az „istenkáromlás vádját” eredményezte.
A világháború alatt verseiben tiltakozott a vérontás ellen, az őszirózsás forradalom idején különböző tisztségeket vállalt, 1919-ben egyetemi tanárrá nevezték ki.
Státuszától az általa egyébként gyanakodva szemlélt Tanácsköztársaság bukása után fosztották meg nyugdíjával együtt, és rendőri felügyelet alá helyezték, innentől tudatosan vonult fel az irodalmároknak és művészeknek fenntartott elefántcsonttorony legtetejére.
1921-ben vette feleségül Tanner Ilonát, akit az irodalom iránt érdeklődő közönség főleg Török Sophie néven ismer. 1929-től a Baumgartner Alapítvány főkurátora lett, döntő szava volt abban, kik kapják a komolyabb pénzösszeggel járó díjat. (Babits és József Attila viszonya köztudottan ambivalens – kétértelmű volt, Attila két ízben is részesült Baumgartner-jutalomban, de a pénzt Babits megtagadta tőle.)
1924-ben feleségével nyári lakot vásárolt Esztergom-Előhegyen, melynek híres autogramfalán a magyar szellemi élet számos kiválóságának aláírását gyűjtötte. A fasizálódó Európa fenyegető légkörében ő is lejött az elefántcsonttorony lépcsőin, költészetének hangja egyre pesszimistább lett. Sokszor vált üldözötté, elszigeteltté, mégis haláláig a magyar irodalmi élet egyik központi alakja, legbefolyásosabb vezére maradt.
1937-ben állapították meg, hogy gégerákban szenved, 1938-ban megoperálták. A műtét után nem volt képes szóban kommunikálni, így létrehozta a Beszélgető Füzeteket, azon keresztül tartotta a kapcsolatot környezetével. A Jónás könyve című bölcseleti költeményt operációjának évében vetette papírra. Ezt a művet pályája csúcsaként tartja számon az irodalom, majd egy évvel később megírta a Jónás imáját, mely megrendítőbb, mint az epikai remekmű, a nagybeteg költő utolsó fohásza.
Még 1940-ben elutazott San Remoba, és átvette a Dante-fordításáért neki ítélt elismerést a San Remo-díjat. 1941 tavaszát és nyarát az esztergomi nyári lakban töltötte, majd röviddel ezután a Budapest melletti Siesta szanatóriumban kezelték. Augusztus 4-én tért meg az örökkévalóságba.
Ma tanintézmények, utcák viselik nevét, Esztergomban a Babits Mihály Emlékház őrzi a költőóriás emlékét. Petőcz András József Attila-díjas magyar író, költő, szerkesztő számára Babits Mihály életműve mértékadó. Az író így vallott az Emlékházban tett látogatása során:
„A Babits Emlékház a magasság háza. A perspektíva, a messzire tekintés élménye. Meghúzom magam egy sajátos labirintusban, valahol föld felett, ég alatt, a kettő között félúton, és látom mindazt, ami fontos, mert van bennem méltóság magamba tekinteni. Ez Babits. Ez az ő háza, az ő emléke.”
Forrás: Wikipédia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Nemzeti Digitális Archívum
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
