Kós Károly, a magyar népies stílusú építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus 1883. december 16-án született Kolozsváron.
Édesapja a szász származású Karl Kosch, édesanyja Sidonia Sivet francia-osztrák hölgy volt. A család négy gyermeke közt egyedüli fiúként nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, ezután a budapesti József Nádor Műegyetem mérnöki szakára jelentkezett. Két év múlva átiratkozott az építész szakra, ahol 1907-ben szerzett diplomát.
Kós Károly otthona, a Varjúvár (Fotó: Wikipédia)
Kezdő építészként különböző építészeti irodákban dolgozott, majd a Székelyföld építészetét tanulmányozta.
Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi architektúra, az erdélyi népművészet és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni.
1912-ben Régi Kalotaszeg című illusztrált építészeti tanulmányát a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Czigler-érmével tüntették ki. 1916-ban őt bízták meg IV. Károly király koronázási ünnepsége díszleteinek tervezésével.
1910-ben földet vásárolt a kalotaszegi Sztánán, felépítette nyaralóját, mely később a lakóháza lett, és feleségül vette a türei református lelkész leányát, Balázs Idát. Gyermekeik: Kós Balázs (1912–1967) mezőgazdasági szakíró, szerkesztő, Kós András (1914–2010) szobrászművész, Kós Zsófia (1916–1990) színésznő, ifj. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató, író lett.
A Kós Károly tervezte Bagolyvár (Fotó: Wikipédia)
1917–1918 során állami ösztöndíjjal Isztambulba ment tanulmányútra. 1944 őszén sztánai otthonának románok általi kifosztása után Kolozsvárra menekült.
1919-ben megalakította a Kalotaszegi Köztársaságot. 1924-ben írótársaival létrehozta az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapítója volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. 1948–49-ben a Világosság című kolozsvári lap belső munkatársa volt.
A budapesti Wekerle telep két épületének egyike a Kós Károly téren (Fotó:Wikipédia)
Élete során több közéleti szerepet vállalt, közösségeket hozott létre, politikai szerepet vállalt a demokratikus átalakulás reményében, majd 1946–1948 között nemzetgyűlési képviselő volt. 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán építészetet tanított, ahol 1945-től a főiskola dékánja, majd 1953-ig tanára volt.
A magyar építészet géniuszának tiszteletére, az Országgyűlés a közelmúltban december 16-át a magyar építészet napjává nyilvánította.
„A magyar építészet napja nem pusztán emléknap. Nem csupán Kós Károly szellemi örökségére való emlékezés napja, hanem a nemzet- és országépítő akaratot, a teremtő alázatot, a közösségépítő lelkületet megtestesítő ember születési dátumához kötött szakmai ünnepnap. A magyar építészet napja közös jövőképünkre emlékeztet bennünket: egy élhető, szerethető, fenntartható, gondozott, a kultúránkat megőrző és gyarapító, minden magyar otthonát adó Magyarországra, amit büszkén hagyunk örökül utódainkra” – áll az Építési és Közlekedési Minisztérium közleményében.
A zebegényi Havas Boldogasszony-templom, Kós Károly tervei alapján (Fotó: Wikipédia)
1977. augusztus 24-én, 93 éves korában távozott az élők sorából. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Nevét több iskola, intézmény, egyesület és alapítvány viseli. 1999 óta születése évfordulóján Kós Károly-díjat kapnak az építészek, a településvédelem és a településszépítés területén végzett kimagasló, eredményes egyéni és csoportos munkáért.
Kós Károly, a polihisztor építész, az író, a tanár és politikus üzenete az „új embereknek, maradékainak”:
„Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.
Kós Károly és családja sírja a Házsongárdi temetőben Kolozsváron (Fotó: Wikipédia)
De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük.” (Kós Károly: Régi Kalotaszeg, részlet)
Forrás: Wikipédia
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
