Elmondjuk sokszor, hogy őriznünk kell hagyományainkat, kultúránkat, mert csak így érezhetjük az otthon biztonságát, szerető ölelését, derűjét, békéjét, nyugalmát. Ám ez csak úgy lehetséges, ha az utánunk jövők is erre vágynak. Ezért őrizzük meg a jó vetőmagot a következő vetéshez. Ám hiába a jó vetőmag, ismerjük a történetet, ha gazba vagy kövek közé esik, ha nem kapnak tápláló nedveket a gyökerek, akkor elsorvad vagy ki sem kel a vetés.
Nem könnyű ezt elvárni évszázados gazban, terjeszkedő dudva és muhar közt. Mégsem adhatjuk fel, mert mi is csak úgy őrizhetjük meg emberi arcunkat, ha a nyomunkba lépő nemzedékről rendületlen hűséggel, emberhez méltó módon gondoskodunk.
Hűséggel e néphez, tájhoz, nyelvhez, hagyományhoz, hitvalláshoz.
Így maradhatunk meg az igazság és az élet útján az ősi parancsolat jegyében, az édesanyák, édesapák és minden ősünk megtartó tiszteletében.
Mondják sokan, hogy nekik az Istennel tartott kapcsolatukban nincs szükségük sem templomra, sem papra, sem egyházra. Vajon gondolnak-e ekkor gyermekeikre, unokáikra? Tudják-e vajon, hogy mi az ember küldetése e világban? Mert vannak, akik azt mondják, hogy nem kell sem magyar iskola, sem magyar tanító, és mindegy, hogy milyen nyelven tanulja a világ varázsigéit. Pedig sok szomorú tapasztalat igazolja, bizonyítja, hogy a megfelelő családi környezet és az ugyanilyen hagyományokból táplálkozó alkalmas közösség hiányában mindez zsákutca. Mert jövőnk csak akkor lesz, ha megszületnek az újabb nemzedékek, és a kultúránk, nyelvünk és hitvallásunk sziklájára alapozva lesz „világos képünk a világról és benne az emberről”.
Ehhez egy szervezett társadalomban szükség van megfelelő, ezt a tartást erősítő templomra és iskolára.
És akkor jöhet vihar és áradat, ezen a sziklán megmarad a házunk és hazánk, ahol folytatódnak az emlékező és derűvel jövőbe tekintő nemzedékek. Akkor elmondhatjuk: nem éltünk hiába. Mert csak így van és csakis így lehet értelme tetteinknek.
Áldassék emléke az előttünk járó nemzedékeknek, és legyen áldott minden utánunk jövő!
„Isten, áldd meg a magyart!”
(Mihályi Molnár László/Felvidék.ma)
