Mintha – a kétely rapszódiája
Kevés olyan gondolatgazdag könyvet olvastam mostanában, mint a kortárs német filozófusét, Rüdiger SAFRANSKIÉT. A gonosz avagy a szabadság drámája kötetének 17 fejezete vezeti végig az olvasót a teremtés kezdetétől napjainkig a szabadság szellemi és történelmi görbeútjain. A személyes és a közösségi szuverenitás magaslatain és mélységein. A zárófejezetben a Lélekről és a szellemről úgy bölcselkedik, mintha Isten ténylegesen kormányozná az ultrakomplex, minden értelmet meghaladóan összetett világot vége, végzete felé.
MINTHA. Ezzel a szóval korunk kódját adja meg a szerző. Mintha, de nem biztos. Mintha, s akkor rábízhatjuk magunkat. Mintha minden igaz lenne vagy talán mégsem? A kétely rapszódiájának hangözöne tölti be a földi tereket és az égi magasságokat? Figyelmeztetése igen elgondolkodtató: mintha igaz a hívőkre s a hitetlenekre. Leírja a mellbevágó következtetést:
Az emberi gondolkodás számára még ma is felettébb nagy titok a szabadság.
Viszont a benne rejtőző ismerős és ismeretlen valóságoktól nem szabadulhatunk. Mennyire vagyunk, leszünk szabadok a 21. században a Mesterséges Intelligencia által hozott kényszerpályáktól, ismeretlen döntésektől? A jövő manipulációktól? A filozófus így kérdez: „Ma vajon a technikai-tudományos civilizációban nem csökken rohamosan a szabadság létmezeje? Ha a civilizáció dinamikája láttán felmerül a kérdés, meddig terjed, tart még a szabadságunk, s nem a dolgok logikája kezd legyűrni minket, akkor szembe kell néznünk Arnold Gehlen drámai töprengésével: nemde a saját civilizációnkban fogunk megégni, elégni, sőt megsemmisülni?”.
Miféle megégés, elégés? – Van nem pusztító tűz is!
Az aggodalmat gerjesztő napi tények, az erdőtüzek, a klímalángok, meg a háborús emberégetés mai mini Holokausztjai láttán óriási kegyelem, védelem a krízishangulatokkal, krízisgondolatokkal szemben, hogy van Istennek Kijelentése, Bibliánk és élő Jézus Krisztusunk. Így lehetünk örökösei annak a sok üzenetes csodának, ami az Isten hegye, a Hóreb közelében történt Mózessel, amikor „megjelent az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor… megszólította őt Isten a csipkebokor közepéből…Bizony én veled leszek!…Így szólj Izráel fiaihoz: A „Vagyok” küldött engem hozzátok” (2Móz3,2; 4; 12; 14). Ez a VAGYOK jelenik meg Jézus feltámadása után, pünkösdkor a jeruzsálemi sokadalomban, s mint „valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre” (ApCsel 2,3).
Erről a nagy és folyamatos Szentlélek csodáról szól a keresztyén egyház születése és 2000 éve.
A csontjainkba rekesztett tűről. Arról, hogy az égő, de el nem hamvadó csipkebokorban angyal és maga Isten jelenléte tapasztalható meg, kétszeres, sőt háromszoros embervédelemként (Isten, angyal, tűz). Ez nem racionalizált csoda, ami biztosan elégetné Mózest, elégette volna a pünkösdi sokadalmat, elégette volna az egyházat, elégetne minket. Ez a dédelgető anyaöl-meleg. A transzmateriális, anyagon túli, s mégis anyagba öltözött féltés.
A tűz csodálatos metamorfózisával, Isten Szentlelke által az isteni jelenlét csipkebokra beköltözik a lelkünkbe, az egyházak közösségeibe.
Gehlen, Safranski által megvillantott pusztító tűz mellett jelen van világukban, bennünk az oltalmazó, melengető, éltető tűz. Aki hisz, annak bensejében ez a lángnyelv lobban fel. És akkor otthont is helyettesítő Isten-otthonosság
Isten búbos kemencéje mellett Heideggerrel és másokkal
És tessék, lássunk új csodát. A létbölcselet, a Sein und Zeit, a lét és idő titokzatos összefüggéseinek bonyolult kölcsönhatásait évtizedeken át kutató Martin Heidegger (1889-1976) az egzisztencialista gondolkodásirány nagy figurája lett. Nem véletlenül. Hiszen az emberi létezésre, a személyes létezés szuverenitására, méltóságára vigyázott gondolataival. Az ittlétet, ennek értelmességét, méltóságát, élhetőségét próbálta védelmezni az éppen-úgy-léttel, az ahogyan van-nal szemben. Kétségtelen, „bele vagyunk vetve” a világba, de minden azon fordul meg, hogy megadjuk-e magunkat az igy-létnek vagy ellenállunk. Felkészülünk-e az életvédelemre, saját életünk, és másokénak a védelmére? De nem csak önmagunkban, önmagunk erőforrásaival, hanem a Lélek erejével, tüzével, vezetésével, tanácsolásával. Paraklétoszra
Georg Trakl (1887-1914) a Szentlélek sajátos ábrázolója. Költői műveiben áradnak a Lélek-jelenlétet megragadó képek. Heidegger nyomán ő is kérdezi: Mi a Lélek, lelki szó jelentése? Válasza: a lélek tavasz. Nem csak szellemileg (geistig), hanem lelkileg is (geistlich). Hiszen a világ, az élet nem puszta racionalitás (geistig), nem puszta észvilág, robotvilág, algoritmus, ideológiák történelmi ámokfutása.
Hanem emberi lélekébredés, hajnalhasadás, hajnali harmatérintés, megtisztulás. És ez több, mint észszerű, racionális esemény.
Ez – fogalmazza Trakl – „forró láng, ami mégsem pusztít.” Mint az égő csipkebokor. Ez a tűz „nem éget el, hanem kimozdít megszokott önmagunkból. Amikor kilépünk magunkból, mintegy exodusba kezdünk a mennyei fény felé, ami beragyog, de át is ragyog rajtunk”. És új utakra vetít világosságot, jövőbe vezetőkre. A Szentlélek ilyen tüze útközben lepi meg az embert és elkíséri az úton. Mert Isten velünk vándorló, otthonosságot teremtő „búbos kemencénk”. Az idegenben is az édes otthon jelenléte. Az otthonlét csodáját adva nekünk – velünk vándorol.
Oltalmazó tüzed, Uram, gyújtsd meg felettünk és bennünk – s maradj mellettünk, hogy Hozzád húzódva, védelmet találjunk. Légy kifelé a mi izzó csipkebokrunk, befelé pedig pünkösdi lángnyelvünk, aki a hideg napok és éjszakák idején sem hagyod kihűlni hitünket, életünk értelmét.
(Dr. Békefy Lajos)
