Április végén a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomba,egy különleges koncertre, Gottfried Heinrich Stölzel szász zeneszerző hét egyházi kantátájának bemutatójára invitálták a közönséget. A művet a régi zene szakavatott tolmácsolói, az Orfeo Zenekar és Purcell Kórus adták elő, a pulpituson Vashegyi György állt.
Kicsit csodálkoztunk, hogy a Várnegyed című kerületi újság bátor újságírója már előző nap múlt időben számolt be a jeles eseményről, az egykori bizarr történet jutott eszembe: egy dél-amerikai operabemutatóról írt kritika és a premiernek otthont adó színház leégésének híre egy oldalon jelent meg a helyi lapban.
A szervezők antréja sem volt szerencsés, a konferáló hölgy a templomot, mint Semmelweis Ignác és Széchényi Ferenc esküvőjének helyszíneként jelölte meg. Az anyák megmentőjének estében helyénvaló volt a bejelentés, viszont a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója Kópházán vette el nejét, a legnagyobb magyar, Széchenyi István esküdött e falak között.
Ezután következett az igazi csoda, Bach kortársának, Stölzel műveinek bemutatója. A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester bevezetőjében emlékeztetett rá, hogy a Magyarországon szinte ismeretlen barokk szerző 1300 egyházi kantátát írt, amiből mintegy félezer maradt fenn.
Emellett számos opera, mise, oratórium fűződik a nevéhez. Az esten bemutatásra került darabokra egy berlini könyvtárban lelt rá a kutató; a műveket a közönség három évszázad után először hallhatta.
Két részt kívánok kiemelni az elhangzottakból. Az első tételt a Háromkirályok ünnepe utáni 3. vasárnapra szánta a szerző. János 5, 14 igeszakaszban az ember Isten iránti bizalmáról olvashatunk, viszont az 5. ária inkább a tépelődő hívőt állítja elénk: „Az én jó Istenem tudja, mi használ nékem, de én magam nem tudom.” A szoprán, Szutrély Katalin drámaian árnyalva érzékeltette a bizonytalan embert.
A leghálásabb rész a Zsoltárok könyvéből merített (13,2) „Meddig felejtesz el egészen uram? Arcodat meddig fordítod el tőlem?”rész.E gondolatokat Bárány Péter kontratenor és Dobos Panna szoprán tolmácsolta. A kulturált férfialt, s az üde szoprán tökéletesen összeillett, visszhangszerű felelgetéseik emlékezetesek maradnak.
Az említett művészek mellett Gál József, Komáromi Márton tenorokat és a két basszust Melkovics Zoltánt és Najbauer Lórántot is ki kell emelnem.
Mind a kórus, mind pedig a zenekar kiválóan oldotta meg feladatát, Vashegyi György pedig nagy odaadással dirigálta csapatát, s mint említettem, a közönségnek szóban is vázolta Stölzel művészetének nagyságát.
Az estre csak regisztrációval lehetett belépni, a templom, amiben egykor Liszt is hangversenyt adott, teljesen megtelt. Aki bejutott, annak katartikus élményben lehetett része.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
