Csehszlovákiában a rendszerváltás előtti hónapokban, de korábban is, érzékelhető volt a kormány politikájának zavara, egyre inkább érzékelhetőek voltak a társadalom életének demokratikus elvárásai az ország teljes területén.
1988. június végén a szlovák kormányhivatalban megszüntették a nemzetiségi főosztályt, majd annak a magyar nemzetiségű vezetőjét, dr. Sziegl Ferencet nyugdíjazták, aki korábban, egyben a kormány nemzetiségi tanácsának a titkára is volt.
A (Cseh)Szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 című könyv (1998) egyik szerzője, Szarka László a történeti vázlatában megállapítja:
„Az 1980-as évek második felének lengyelországi, magyarországi politikai, gazdasági, reformjai, változásai, sőt a gorbacsovi Szovjetunió óvatos «peresztrojka»- politikája iránt – a Balkán két sötét lovát, Romániát és Bulgáriát nem számítva – éppen a szovjet blokk két legnyugatibb állama, a Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia tanúsította a legkevesebb megértést.”
1989. december 23-án „A Csemadok Központi Bizottságának Románia Válságstábja felhívással fordul valamennyi alapszervezetéhez a Csallóköztől a Bodrogközig, hogy haladéktalanul, helyi szinten alapítsák meg a Csemadok Válságstábjait.
Felhívták a figyelmet arra, hogy az alapszervezetek által gyűjtött tárgyi adományokat szedjék össze, s Romániába való sürgős továbbításuk ügyében haladéktalanul vegyék fel a kapcsolatot a Szlovák Vöröskereszttel.”
Karácsony előtti napokban Somorján a Honismereti Házban tartottuk a körzeti Válságstáb ülését Presinszky Lajos intézményvezető szűkös irodájában. Itt gyakran megfordultak Dobos László író, Zalabai Zsigmond tanszékvezető tanár, Végh László a kormányhivatal oktatási tanácsnoka, de jómagam is részt vettem ebben a szervező munkában, természetesen sokakkal együtt – somorjaiakkal egyetemben.
Dobos László Tisztelet a konvojnak című rövid írásában, (megjelent a Teremtő küzdelem nevű kötetében 2000-ben, Segítség Romániának címmel), ezt írja
„Szolidaritás és segítség, e két szóban fogható össze a világ reagálása a romániai eseményekre. Szolidaritás és segítség: megható erővel cselekszik ezt Magyarország, ennek érzése erősödik fel Csehszlovákiában, erről a címről indulnak az első segélyszállítmányok.”
Ez az érzés indítja cselekvésre a magyarlakta vidék lakosságát Somorján, ill. a Somorja környéki falvakban és a földműves szövetkezetekben egyaránt.
A konvojt szervező író nyomatékosította:
„Azt éreztem azokban a napokban, hogy a csehszlovákiai magyarság történelme folyamán most van olyan helyzetben, hogy jó érzéssel, félelem és gátlás nélkül adhat, segíthet. A csendes forradalom győzelme után erőteljes közösségi megnyilvánulásunk: a szolidaritás és a segítség. Emberemlékezetünkben először történik, hogy Felvidék tájairól segítő autókaravánok kúsznak Románia, Erdély felé.”
Arról viszont nincs semmilyen leltár, hogy vajon hányan vettek részt ebben a gyűjtésben, a szervezésben, csomagolásban, rakodásban és az áruk mozgatásában a kamionokon, a teherautókra való bepakolásában és az élelmiszerek autóbuszokra történő elhelyezéséről.
Csenkén a szövetkezeti klubban tartottuk a válságbizottság összejöveteleit a kultúrház vezetőjénél, Féllinger Lajosnál.
A szervezésben részt vettek többek között: Merva Tamás az egészségügyi szakszervezetek központi dolgozója, Farkas László, a munkaügyi minisztérium minisztere tikárságának alkalmazottja mindketten Nagymagyarról, magam helyből, Csenkéről, mint a kormányhivatal nemzetiségi főosztályának kultúráért felelős tanácsnoka. A Zlaté Klasy-i (Aranykalász) „Béke” EFSz Csenkén székelő központja vezetőségének elnöke, Tóth Gyula mérnök egy Škoda ESL-típusú barna színű autóbuszt (DS 52-25 rendszámmal) biztosított a szervezők részére, hogy azok, akik majd a helyben és környéken összegyűlt segítséget eljuttatják a rendeltetés színhelyére, Erdélybe.
(Fotó: Csenkei EFSz autóbusz a műhely előtt)Főleg Csenkén, de Nagymagyaron, Vajasvatán is, a karácsony utáni pár napban sűrűn jöttek az önzetlen adományozók és az adományok, nem volt szükség semmilyen igazolásra, sem aláírásra, döbbenten lerakták a kultúrház folyosóján az általuk gondolt, de a legkülönbözőbb dolgokat, küldeményt és közben izgatottan várták az új esztendő eljövetelét, 1990-ben.
A csenkei szövetkezeti klubban, az elküldésre váró, egybegyűlt küldemények jegyzéke: élelmiszerek – cukor 550 kg, rizs 550 kg, liszt 650 kg, olaj 72 üveg, több kiló helyben füstölt szalonna és száraz kolbász, 2 darab zománcozott disznózsíros döböny, több üveg házipálinka; élelmiszerdoboz: 35 darab/10 dobozos; konzerv: 32/10 dobozos; ruhák: 59 zsák; cipők: 3 zsák; mosópor: 4 nagy karton, játékok: 1 nagyméretű dobozban.
Somorjából Zalabai Zsigmond, Madách Imre díjas egyetemi oktató vezette a város küldeményét és a teherautókon Élesztős Pál egyetemi docens, gépészmérnök, Czucz István mérnök, Bárdos Gábor a Csemadok KB titkára és Méry Gábor az Új Szó – Vasárnap szlovákiai magyar napi-, ill. hetilap fotóriportere kísérték az összegyűjtött segélyadományokat.
„December 29-én virradóra a Csallóközből, Mátyusföldről induló járművek a medvei határátkelőnél rendeződtek konvojjá, majd Monoron csatlakoztak hozzánk a Garam és Ipoly mentéről induló autók. Tizenhat megrakott teherautó, kamion, autóbusz. Becslésűnk szerint közel másfél száz tonna élelmiszert, ruhát és tisztítószert viszünk”- írja Dobos László író a Csemadok központ tiszteletbeli elnőke, aki egyben az egész konvojnak az egyik fontos vezetője volt.
Közben meg is jegyezte:
„Már indulásunk elött gond volt az útirány… A Magyar, illetve a Nemzetközi Vöröskereszt tanácsol Nagyvárad felé. Hangsúlyozom, tanácsol, de nem irányít. A segélyszállítmányok szervezettsége és irányítása nem teljes értékű, tájékozódásunkat erősítendő segítségünkre van a Magyarok Világszövetségének állandó kísérete.” A biharkeresztesi határátkelőn a Vöröskereszt szervezői Kolozsvárra irányítottak.
Csenkéről a hajnali órákban indultunk erre a különös útra, a már korábban előkészített segéllyel, a „Béke” EFSz sötétbarna színű autóbuszával együtt, hogy csatlakozzunk a teherautók és kamionok karavánjába Magyarország felé. A csenkei szövetkezet autóbuszát a 42 éves csörgepusztai (Csenke) születésű Nagy József (1947) sofőr vezette és a helybéli csoportban, az autó vezetője mellett, a buszban voltak: Felinger Lajos (1942) a nagymagyari magyar nyelvű alapiskola tanítója (Csenke), Mikóczy László (1955) a helyi kocsma vezetője (Csenke), Szikela József (1952) a szlovák filmgyár műszaki dolgozója (Vajasvata) és jómagam, Kvarda József (1949) a csoport vezetője (Csenke). Román nyelvű, a Magyar Vöröskereszt Országos Végrehajtó Bizottsága által korábban kiadott igazolással a csenkei autóbusz csapata becsatlakozott a konvojhoz.
A magyar-román határon, Biharkeresztesen a Vöröskereszt szolgálata olyan, mint egy nagy hangyaboly, a román parancsokság ellenőrzi a járműveket, személyeket és a rakományt.
Uniformisban megjelent az autóbuszunkon egy Securitate-s őrnagy, aki a román kommunista diktatúra titkosszolgálatának tagja volt, aki ugyan szívélyesen fogadott bennünket, hogy ellenőrizze a személyi adatainkat és magát a segélyrakományt, de mélységesen bizalmatlanok voltunk vele, érthető okok miatt. Volt olyan teherautó is, ahol többen voltak az előírás szerinti megadott számnál, így nekik a mi autóbuszunkon kellett folytatniuk az utat, Varga Tibornak és Lelkes Péternek, Kolozsvár felé velünk együtt, kik viszont nem voltak csenkei illetőségű személyek.
„Kolozsváron a sportcsarnokban rakodtunk le, órákon át emberlánc adogatja csomagjainkat. Az épület szinte katonai erődítmény, hadsereg veszi át és irányítja a segélyszállítmányok elosztását, egyértelműen látszik, itt a román hadsereg a szervezett erő, s a biztosítéka annak, hogy a nagy értékű szállítmányok illetékes kezekbe kerüljenek. Sajnos, ahogy mondják, így is akadozva megy.”
Nekünk sikerült kolozsvári magyar egyetemistákat kerítenünk az autóbusz rakományának kiürítésére, egy-egy kupica pálinka felkínálása segítségével és egy kis füstölt házi kolbásszal „nyomósítva”.
A sportcsarnok előtti hatalmas téren, nagyon sok rosszul öltözött gyermeknek osztottunk szét egy-egy kiló cukrot, rizst, lisztet, hogy ezt a román katonák ne láthassák, de cipőket is kerestünk a serdülő lányoknak, akik elképesztő rossz lábbelikben, vagy semmilyenekben toporogtak a hatalmas téren. Este a kirakodás után az általunk hozott papírzsákokban készítettünk élelmiszert az egyetemista magyar ifjúságnak, akik attól féltek, hogy ezt az élelmiszeradományt a különböző uniformisban lévő katonák azonnal elkobozzák. Hogy ez ne történhessen meg, elkísértük őket a villamoshoz. Az utcák már teljes sötétségben voltak.
Csupán a villamosra figyeltünk, behajítottuk az élelmiszerrel megrakott zsákokat a villamos nyitott ajtaján, majd gyorsan eltűnt a zötyögő sikongó járgány a fiatalokkal együtt. Útközben, mindezek után egy közelben lévő textilgyárhoz keveredtünk. Az éjjeli őrtől kaptunk négy darab román zászlót rudakkal együtt, a közepén kivágott román címerrel, hasonlóan, mint ahogyan azt 1956-ban Magyarországon is láthattuk. Visszatértünk a sportcsarnok térre, ahol a kirakodó egyetemisták szülei mélységesen megalázó pózban és megdöbbentő módon köszönték a házikolbászt s szalonnát, a nagymagyari krumplis és írós házikenyeret, melyeket ily módon talán még sohasem ehettek az utóbbi időkben, mert nem volt rá lehetőségük.
Éjjelre elszállásoltak bennünket egy franciákkal építtetett kolozsvári hotelben, ahol nem volt semmilyen megvilágítás, a folyosókon cigaretta gázgyújtóval kerestük a szobák ajtóit a megadott számokkal. Mivel az elektromosáram nem működött, természetesen a szobákban sem működhetett a TV készülék, de ugyanakkor a berendezés hátlapján egy fémráccsal ellátott könnyű szerkezet volt, – biztos, ami biztos alapon, hogy ne lehessen egyáltalán hozzá férkőzni. Érthető módon éjjel keveset aludhattunk, reggel pirítós kenyeret kaptunk, vajjal, marmeládéval, hogy a lehető leggyorsabban útra kelhessünk, a biztonságunk érdekében román zászlókkal föllobogóztuk a csenkei buszt és izgatottan vártunk a konvoj elindulására.
„Búcsúzásunk megható pillanat, körbe állunk, a csehszlovák konvoj gépkocsivezetői, kísérő, közel hatvanan, magasrangú katonatisztek, s Kolozsvár Honmentő Frontja Tanácsának elnőke. Itt ez a pillanat kiszárít belőlünk minden udvariasságot. «Megható, amit tettek, mondja az elnök, ilyen méretű szállítmányt egy helyről ide még nem kaptunk, bajban ismeri meg igazi barátait az ember… Köszönjük. »” írja Dobos László, a fölvidéki konvoj ”főparancsnoka”.
Visszafelé két helyen is megálltunk, Magyarlónán és Gyerővásárhelyen, mindkét esetben, a még megmaradt élelmiszereket szétosztottuk a helybéli magyar falusi embereknek, akik frissen készített forró teával kedveskedtek nekünk. Ezeket a megható pillanatokat nem lehet kitörölni az emberek emlékezetéből.
Itt látható a Kolozsvári Sportcsarnokban átadott csenkei rakományról szóló elismervény, melyet Tivadar Tibor személyesen írt alá számunkra a csarnok román pecsétjével.
Visszajövetelünk után, már otthon Csenkén értesültünk arról. hogy Ceausescut, a nemzetvezető kommunista pártdiktátort és feleségét kivégezték. Ezt az eseményt a TV-ben többször bemutatták, valószínű azért is, hogy a mindig kétkedők számára is egyértelművé tegyék, hogy ez a kivégzés valóban megtörtént. Korábban egy ilyen esemény lehetetlennek tűnő dolog lehetett volna Romániában.
Mindazokhoz, akik megjárták abban a reménytelenül kaotikus időben Kolozsvár városának sportcsarnokát, a mérhetetlen mennyiségű adománnyal együtt és azokhoz a segítőkhöz ezt írta Dobos László:
„Tisztelet a szolidaritás útjainak, s azoknak, akik benépesítik azokat – tisztelet a konvojnak.”
A leendő Kolozsvár-i események 35. évforduló tiszteletére, ill. az 1989-es politikai eseményekre való emlékezésre – 1989. novembere és decembere.
A szerző kulturológus
Fotók Barta Andrástól valók: konvoj, rakodás, civilek és a román katonaság
Kvarda József/Felvidék.ma
