Nemrégiben írtam a kassai Jakab-palota sorsáról, illetve tulajdonosairól, lakóiról, akik között Edvard Beneš is szerepelt. Most egy elfeledett személyiségről kívánok megemlékezni, aki az épületben lakott. Tavaly kettős évfordulója is volt, de említésre méltónak sem tartották. Emo Bohúň íróról, újságíróról van szó, aki Rózsahegyen született 1899-ben és Pozsonyban hunyt el 1959-ben.
Jómagam akkor figyeltem föl rá, amikor azt a véleményét olvastam valahol, hogy a magyarok nem is akarták a szlovákokat asszimilálni. Végre valaki, aki nem a kötelező és torzított elfogultságokat fújja! Aztán kezembe került a kassai antikváriumban egyik kötete, melynek címe Dejiny veselé i neveselé (Vidám és nem vidám történelem), melyet 15 koronáért árultak 1960-ban, majd én 25-ért jutottam hozzá vagy 10-15 évvel később. Pecsét is volt benne, a Piloimpregna vállalat szakszervezeti könyvtáráé.
A kassai antikváriumban nagyon jó könyvekhez lehetett hozzájutni. Lipcsey Ildikó történész, az Erdélyi Szövetség néhai elnöke visszaemlékezéseiben az írta, hogy a legjobb könyveket a kassai antikváriumban én happoltam el előle. Lehet.
Bohúň egy időben albérletben lakott a kassai Jakab-palotában és akkori emlékeit megosztotta olvasóival. Azokra is kitérünk, de az előzményeket is fel kell idéznünk ebből a kötetből. Kár, hogy nem fordították le még magyar nyelvre! 1916-ban néhány héttel az érettségi előtt őt is sorozásra hívták be Alsókubinban. Kortársaival együtt még örült is, hogy férfivá érett és mehet a frontra harcolni, úgy mint az apáik. Ittak egyet és énekelve vonultak a városkán át. – „Hát téged is besoroztak fiam?” – szólt hozzá Pavol Országh Hviezdoslav, amikor meglátta mellén a magyar kokárdát. Ekkor tudatosította ezt és igyekezett rejtve leejteni azt a földre. Remélte, „Pali bácsi” nem fogja észrevenni. De a költő észrevette. – „Igen, fiam, ez a te melledre nem illik, de tudod, a sárba sem illik, mert a kokárda a nemzet legszentebb érzéseinek a szimbóluma…”Nehezen lehajolt, a kokárdát felemelte a sárból és rátette egy alacsony falra. „Akkor az elnyomott nemzet harcosa nekem megmutatta, milyen fennkölt a nemzeti érzés” – kommentálta az esetet Bohúň.
Évek teltek el és Csehszlovákia megalakulása után hősünk Eperjesre került, de egy ballépése tovább penderítette Kassára. Ugyanis a Tarca-parti Athénben az a szerencsétlenség érte, hogy kinevezték a kulturális referátus élére és a Šaríšske hlasy (Sárosi Hangok) c. lap szerkesztőjévé. Mivel a baj nem jár egyedül, nemsokára komoly szerephez jutott.
Bohúň helyesen úgy értékelte, hogy a sárosi magyarság szerepét teljesítette és nemsokára levonul a történelem színpadáról. Így némi megértéssel kezelte őket. De ez bonyodalmakhoz vezetett. Ugyanis dr. Pavol Fábry zsupán fölkérte, helyettesítse őt a sárosi magyarok bálján, mivel más szlovákokat nem hívtak meg, így nem megy el, de azért valakinek jelen kell lennie, nehogy valamilyen irredenta tüntetésre kerüljön sor. A bált báró Ghillányi rendezte. Így hősünk frakkot csináltatott a zsupán költségén és részt vett a magyar bálon, ahol még szerelmes is lett egy Judit nevű ifjú hölgybe. De az apja hallani sem akart arról, hogy leánykája egy szlovákhoz menjen feleségül, így a szerelemnek gyorsan vége szakadt.
A bohém Bohúň bűne az lett, hogy remekül érezte magát a magyar bálon és így engedélyezte, hogy a Fekete Sasban az kivilágos virradatig, vagyis reggel hatig tartson, ne csupán hajnali kettőig, az eredeti engedély szerint. Emiatt Fábry megrótta és rögtön el is bocsátotta. A hazafias feladatot rosszul teljesítette. Ilyen előzmények után jött Kassára. Küldetéstudattal érkezett, mert úgy tudta, fél évszázaddal korábban (1870 körül), a város szlovák volt. Ezért írásában következetesen Jakub-palotát emleget. Tehát, a „régi” állapotot kell visszaállítani. Hogy az évszázadok folyamán a város lakosságának etnikai képe állandóan hullámzott, az valahogy kívül esett látókörén. Ettől a küldetéstudattól viszont úgy felpuffadt, mint egy pulyka – írja – és úgy tűnt neki, hogy a Dóm toronyóráját – ha akarná –, zsebre vághatná. Nyilván a hozzá tartozó aranylánccal együtt.
Ez alkalommal a Slovenský východ (Szlovák Kelet) c. lap szerkesztőségébe jött dolgozni.
De hiába a dicső küldetés, albérletet kellett szereznie. Ez nem volt egyszerű, mert akkor Kassán lakásmizéria uralkodott. Ám a szesztestvérek segítettek! Bohúň a városi borozóba járt, ahol egy korábbi megyei hivatalnokkal barátkozott össze, aki szintén a szilvánit szerette. A negyedik pohár után barátkozni kezdtek. Akkor már a nyelv nem mindig engedelmeskedik az agynak, s így a párbeszéd akadozhatott is, de Bacchus ünneplése nem lett haszontalan szertartás, mert így jutott albérlethez. Hiába, „a jó bor szerelmesei egy bizonyos be nem vallott szervezetet alkotnak”, melynek „tagjai egymás iránt különös és szent összetartozást éreznek és kötelességüknek érzik, hogy mindig és mindenütt kölcsönösen segítsék egymást”.
Hősünk így „kastélyba”, vagyis a Jakab-palotába költözött, melyet a vajdahunyadi vár kicsinyített másának nézett.
„A Jakub-palotában gyönyörű szobát kaptam magas és széles ablakokkal, melyeken keresztül látszott a kassai dóm panorámája és az egész Malom utca.” Ma már nem látszik, mert szembe egy oda nem illő épületet emeltek az egykori földszintes házikó helyén, s az eltakarja a kilátást. El is csúfítja az egész utca keleti részét. „A szobához hozzátartozott egy kuckó, amelyből rejtett ajtó vezetett a kisebb toronyba.” Ez mindmáig megvan. „Onnan csigalépcső vezetett a földszintre és a gótikus kovácsolt kiskapun ki lehetett jutni a parkba. Ezen a kistornyon keresztül jártam rendszerint haza akkor, amikor a zárórát meghosszabbítottam, így a ház lakói, de még a házmesterné soha nem látott későn érkezni haza, s ezért a házban rendes és komoly fiatalember hírében álltam, ami azokban a családokban váltott ki érdeklődést, ahol eladófélben levő leánykák cseperedtek. A nagy és tágas szoba, mely pazarul volt berendezve, számos különböző fülkével rendelkezett.”
Bohúň kötete (b)/A karikatúrát Alexander Richter, kolozsvári születésű karikaturista készítette (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Ma már ennek nyoma sincs, hiszen a termet szocialista házasságkötő teremmé degradálták 1989 előtt. De pogány keresztelőket is tartottak itt. Ha jól emlékszem, egy bölcsőt is elhelyeztek ide erre a célra. A mennyezetre egy stílustalan fényforrás került, mely ma is ott éktelenkedik. Pazar berendezése hová tűnt, nem tudhatjuk. „Minden rendben lett volna, ha a palota építésze… nem helyezte volna el benne az öregecske Ferenc József márvány mellszobrát. A szobor az egyik fülkébe volt befalazva és irgalmatlanul diszkreditált látogatóim előtt, sőt annak lett az oka, hogy Klíma miniszteri tanácsos és politikai igazgató titkos monarchista tevékenységgel és összeesküvéssel gyanúsított, bizonyára azért, mert ez az úr Ausztria idejében rendőrigazgató volt Bécsben és közszolgálatáért Ferenc Józseftől aranyórát kapott, ő és nem én. Az óra alsó fedelén a következő szavak voltak kivésve: »Az én kedves Klimámnak I. Franz Josef« Klima úr tisztségéből kifolyólag a háború alatt a cseh hazafiakat üldözte, de ez nem gátolta az új köztársaságot abban, hogy ne értékelné tapasztalatait és ne vegye át szolgálatába mint rendőrigazgatót Kelet-Szlovákia számára.” Amikor ezeket a sorokat olvastam, az jutott az eszembe, elég messze helyezték, hogy az általa üldözött személyekkel ne találkozhasson és ne keltsen megütközést.
„Én személy szerint nem panaszkodhatom rá, mert akárhányszor meglátogattam, szivarral kínált…, ha felkértem, hogy írjon ajánlólevelet valamilyen jelentős politikai tisztségviselőnek az én érdekemben, soha nem utasított vissza, sőt ellenkezőleg, gyönyörű merített papíron írta meg, kiemelve nem mindennapi tehetségemet és egész sor érdememet a Csehszlovák Köztársaság érdekében. Az már más lapra tartozik, hogy mindjárt, ahogy nekem átadta, megtelefonálta a címzettnek, hogy a levelet ne vegye komolyan, hogy megbízhatóságomért és komolyságomért nem vállal semmilyen felelősséget. Ilyen rendőreink voltak tehát Kassán a köztársaság nagyobb dicsőségére.”
Stróbl Alajos Ferenc József-mellszobra „amúgy mestermunka volt.” (Bohúň Stróbl Zsigmondot írt tévedésből. Pedig nem neki állt Királylehotán a nyaralója.) De az uralkodó bosszút állt Bohúňon és vendégein a megaláztatásokért. Vaclav Nešvera főügyész „az egyik látogatás alkalmával néhány pohár házi szilvapálinka után” az arcába köpött az uralkodónak. „Pont a szemei között találta el és így az történt, hogy az öreg apóka Isten kegyelméből sírt. Nešvera őfelsége e megsértése után még felbőszülve nekem címezve hozzátette, hogy hazaáruló vagyok. Felháborodva felállt és elhagyta a lakásomat, hogy lefelé gurulva a lépcsőkön, önmagától a bejárati kapuhoz érjen.”
A szerencsétlen szobor miatt Bohúňt nem vették föl a Sokolba [Sólyom], a cseh hazafias tornaszervezetbe sem, ezért ki kellett valamit találnia. „Hosszú gondolkodás után lepedővel takartam be. De a lepedővel letakart szobor csúnyává tette a szobát és majdnem a halálomat okozta. Amikor ugyanis egyszer éjszaka a tornyocskán keresztül jöttem haza és a hajnali szürkületben hirtelen megláttam egy alakot fehérben, úgy megijedtem tőle, hogy nem tudtam szóhoz jutni.” Hiába, az alkohol feltüzeli a képzelőerőt! „Amikor az ijedtségtől magamhoz tértem, egészen illetlenül ráordítottam a lepellel letakart őfelségére, hogy tűnjön el a szobámból és menjen lefeküdni a bécsi kapucinusok kriptájába…”
Végül a problémát „nagyszerű” ötlettel sikerült megoldani. Kénytelen volt, mert már aludni sem tudott emiatt. „A szobor nyakába spárgát kötöttem, amelyen egy cédula lógott a következő felirattal: Dicsőség a Csehszlovák Köztársaságnak!”
Így múlt el az ország dicsősége!
Balassa Zoltán
