Április 11-én méltóságteljes megemlékezést tartottak a Dunaszerdahelyi Városi Sport- és Szabadidőparkban a felvidéki magyarok kitelepítésének emléknapja alkalmából. A Pázmaneum Polgári Társulás évről évre megrendezi ezt az eseményt, melynek során az 1946–47-es évek fájdalmas történelmi eseményeire emlékeznek vissza – olyan sorsokra, amelyek nem idegenek számunkra, hiszen ők a nagyszüleink, dédszüleink, rokonaink, szomszédaink vagy ismerőseink. Történetük a mi történetünk.
A rendezvényen Karaffa Attila, Dunaszerdahely alpolgármestere és a Pázmaneum Társulás elnöke köszöntötte az emlékezőket. Beszédében hangsúlyozta, hogy nemcsak emlékezni jöttek, hanem üzenetet is közvetíteni a jövő nemzedékei számára:
„Gyermekeinknek, az utódainknak tudjuk majd megmutatni azokat az értékeket, amelyeket őseink is átadtak nekünk. Itt élünk a szülőföldünkön, és bátran vállaljuk magyarságunkat, és erre biztatjuk a jövő generációját is.”
Szavai egyszerre szóltak a jelenhez és a jövőhöz, emlékeztetve, hogy a kitelepítetteket a mai napig nem rehabilitálták jogilag, s a kollektív bűnösség bélyegét viselik továbbra is.
(Fotó: Németh Tímea/Felvidék.ma)
A történelmi visszatekintést dr. Hájos Zoltán, Dunaszerdahely város polgármestere tartotta, megrázó részletességgel idézve fel a kitelepítések politikai és társadalmi hátterét, következményeit. A magyarokat kollektív bűnösséggel vádolták, megfosztották állampolgárságuktól, kizárták őket a közéletből, elbocsátották állásaikból, nem tanulhattak, a kulturális egyesületeik is megszűntek.
(Fotó: Németh Tímea/Felvidék.ma)
Beszédében kiemelte:
„A magyar közösség elűzésének célja mögött politikai nyomásgyakorlás és etnikai tisztogatás állt”.
Rámutatott arra is, hogy a magyarok nem voltak háborús felek Csehszlovákiával, mégis kollektív bűnösséggel sújtották őket.
(Fotó: Németh Tímea/Felvidék.ma)
Elmondta, hogy a csehszlovák-magyar lakosságcsere során közel 77 ezer magyar hagyta el a szülőföldjét, összesen 16 ezer hold termőföldet vettek el a kitelepítettektől és 15 ezer 700 lakóházat. Magyarországról 60 257 lakos költözött Csehszlovákiába, 15 ezer holdat hagytak hátra és 4400 lakóházat.
„Tisztelt Szlovák Értelmiségiek Egyesülete! A magyar lakosság önként és dalolva hagyta volna el szülőföldjét, amelyről önök olyan hangzatos gondolatokat fogalmaztak meg, vagy mégsem? Hát nem! Mert bizonyára, ha az önök családja is érintett lett volna deportálással vagy a lakosságcserével, akkor ilyen következtetésekre nem jutottak volna” – folytatta.
(Fotó: Németh Tímea/Felvidék.ma)
Személyes emléket is megosztott: „Apai nagyanyám szüleit Tallósról a román határhoz közeli Tótkomlósra telepítették ki. […] Nagyon hosszú ideig nem tudtak egymásról.” Ez a történet nem egyedi, hanem a kollektív emlékezet része, amely a mai napig nyitott sebeket jelent sok családban.
Beszédét így zárta: „A deportálások és a kitelepítések emléke traumaként él közösségünkben, amelyet egy megfelelő politikai gesztussal fel lehetne oldani, amely előremutató lehetne Szlovákia és Magyarország viszonyában, és a szlovák–magyar megbékélést is elősegítené.”
(Fotó: Németh Tímea/Felvidék.ma)
A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Újvári Zoltán István beosztott diplomata Magyarország Pozsonyi Nagykövetségéről és Horony Ákos nemzetiségi kormánybiztos. A megemlékezésen közreműködtek a helyi iskolák diákjai, akik versekkel és jelenlétükkel tették bensőségessé az eseményt.
Közreműködtek: Bíró Bulcsú diákpolgármester, a Szent István téri Közös Igazgatású Iskola diákja, Rákos Loránt: A bűnöm az…, c. versével a Szabó Gyula Alapiskola diákja, Póda Tamás, felkészítő tanára: Kiss Anasztázia, a Közös Igazgatású Szakközépiskola, Szabó Gyula 21 és a Rákóczi Szövetség középiskolai helyi szervezet diákjai, felkészítő tanár Klőr Levente.
(Fotó: Németh Tímea/Felvidék.ma)
A rendezvény koszorúzással zárult, majd ahogy a szervezők kérték, aki tehette, egy szál fehér virágot hozott, kifejezve ezzel tiszteletét és részvétét.
A megemlékezés nem csupán a múlt eseményeinek felidézése volt, hanem üzenet a jelen és jövő nemzedékei felé, hogy az igazságtalanságot nem feledjük, a történelmet megértjük, s a magyarságot méltósággal vállaljuk továbbra is. Karaffa Attila szavaival: „Egy ország fennmaradásához nem elég a határvonal, hanem szívek és lelkek kellenek – és arra mindannyiunkra szükség van.”
(Fotó: Németh Tímea/Felvidék.ma)
Németh Tímea/Felvidék.ma
