Dr. Kiss László neve fogalom a hazai orvostörténet iránt érdeklődők körében – nemcsak a Felvidéken, hanem a Kárpát-medence-szerte. Pályafutása során gyakorló orvosként, kutatóként, oktatóként és íróként egyaránt maradandót alkotott.
Nemrégiben Komáromban vehette át a Szlovákiai Civil Becsületrend díjat, amely elismerés apropóján készült vele az alábbi interjú. A csilizradványi otthonában, hatezer kötetes könyvtárának csendjében fogadott bennünket, ahol tudományos munkáinak nagy része is született.
Doktor úr, a gyermekkorát Paláston töltötte, ott is nőtt fel, sokan azonban Ipolysághoz kötik Önt – részben születési helye, részben gimnáziumi tanulmányai, majd orvosi tevékenységei miatt. Hogyan alakult ki ez a kettős kötődés, és Ön hogyan tekint erre ma?
1950. március 18-án születtem az ipolysági kórházban, ezért az ipolyságiak sokszor „magukénak tekintenek”. A városnak díszpolgára is vagyok, de én palástinak vallom magam. A születésem esztendejében, 1950-ben már szinte kötelező volt, hogy a nők ne otthon szüljenek, hanem a kórház szülészeti osztályán, s a legközelebbi kórház számunkra a tíz kilométerre fekvő Ipolyságon volt. Több minden köt Ipolysághoz az igaz, hiszen tizenöt esztendős koromban odakerültem gimnáziumba, s ott itt végeztem. Akkor „SVŠ”-nek hívták az intézményt.
Sokan ipolyságinak tartanak, úgy vagyok a lexikonokba is vezetve, „hogy született Ipolyságon”. De ahogy említettem, én palásti vagyok. Évtizedek múltán azóta is nagyon szívesen járunk vissza a szülőfalumba. Az öcsém és a húgom is ott él, szüleim már sajnos meghaltak, s majd én is ott leszek eltemetve.
Dr. Kiss László (Fotó: Bartalos Nikolas)
Gimnáziumba tehát Ipolyságra járt, majd Pozsonyban folytatott felsőbb fokú tanulmányokat. Mennyire határozta meg ez a földrajzi és kulturális közeg a pályaválasztását és a későbbi hivatástudatát?
Az orvosi pályaválasztásban bizonyára közrejátszott az, hogy az édesapám az ipolysági kórházban, a sebészeten volt ápoló. Mindenki Pista bácsiként ismerte őt. A visszaemlékezések szerint is egy kellemes ember volt. A betegekkel is nagyon jól el tudott beszélgetni, főképp azokkal, akik hozzá fordultak bizalmasan tanácsért. Amit nem mertek feltenni az orvosnak kérdést, azt tőle kérdezték meg. Ő pedig a maga módján, a maga ismereteivel válaszolt. Ezen kívül Paláston ő volt a helyi vöröskeresztnek is az elnöke. Tehát elsősorban rajta keresztül kerültem kapcsolatba az egészségüggyel.
Bár érdekes módon a gimnáziumi éveim alatt még nem nagyon fordult meg a fejemben, hogy orvos legyek. Olyankor még tipikus „tinédzseri gondolatok” foglalkoztattak, hogy elmegyek tengerésznek, de volt olyan időszak is, amikor újságíró szerettem volna lenni.
Aztán amikor már az érettségi felé közeledtünk, akkor fordult meg a fejemben, hogy orvos leszek. Bár négy egyessel érettségiztem, az első évben – a saját hibámból – nem vettek fel az orvosi egyetemre. Így utólag azt mondom, hogy ez az egy év „eltolódás” jól alakult a számomra, ugyanis az érettségi után az ipolysági kórházba, a sebészeti osztályra kerültem ápolónak.
Ez az egy év ápolóként nagyon sokat segített abban, hogy megismerjem „alulról” az orvostudományt. Ezt tanácsolnám mindenkinek, aki orvosira készül, hogy legalább egy évig dolgozzon ápolóként vagy nővérként, mivel egészen más dolog „alulról” látni az orvostudományt, és nem azonnal orvosként kezdeni. Nekem nagyon hasznos volt ez az egy év.
1969-ben vettek fel az orvosi egyetemre Pozsonyba, és 1975-ben fejeztem be azt. Az egyetem befejezése után rögtön az ipolysági kórházban helyezkedtem el. A belgyógyászaton kezdtem. Közben abszolválnom kellett az egy év katonaságot, amit katonaorvosként töltöttem egy kelet-csehországi kisvárosban, Žamberk-ben.
Az egyéves katonai szolgálatom azzal kezdődött, hogy az első hónapban elküldtek Hradec Králové-ba, ahol katonaorvosi egyetem található, és ott elvégeztem egy egyhónapos kurzust, tehát én már úgy tértem vissza az alakulathoz, mint katonaorvos. Az is nagyon hasznos volt a számomra, mert katonaorvosként egyedül voltam annál az alakulatnál, úgyhogy megtanultam, hogy nem halaszthatok döntéseket a főorvosra, nekem kell azonnal dönteni.
Fotó: Dr. Kiss László archívuma
Orvoskutatásai főként a Felvidék orvostörténetére fókuszálnak, különösen a 18–19. századra. Miért éppen ez a korszak és földrajzi terület ragadta meg a figyelmét?
Az ipolysági kórházban kezdetben, mint alorvos tevékenykedtem, közben persze készültem a belgyógyászati szakvizsgára. És itt jött közbe az orvostörténelem. Az ipolysági kórház közepén van egy körbekerített kis térség, ún. „parkszerűség”, amelynek a közepén egy síremlék található. A síremléken a következő név szerepel: Dr. Kovács Sebestyén Endre. Én a kezdeti években úgy mentem el ezen emlékmű mellett, hogy figyelembe se vettem, hogy ott van.
Aztán Zalabai Zsigmond egyik művében rábukkantam az említett névre. Később rájöttem, hogy két dr. Kovács Sebestyén Endre is volt. Az egyik az idősebb, aki Pesten volt híres orvos (a Rókus kórháznak többek közt a sebész főorvosa, Arany Jánosnak a kezelője, valamint több korabeli hírességnek az orvosa is).
A másik pedig az unokaöccse, az ifjabb Kovács Sebestyén Endre, aki az ipolysági kórháznak volt az első sebészorvosa és igazgatója 1915-ig, amíg meg nem halt egy vérmérgezés következtében. Megdöbbentett, hogy ez az ember – akinek szobra van a kórház területén – nem akárki volt.
Akkor egy kicsit elszégyelltem magam, hogy én, aki itt születtem ebben a kórházban, itt dolgozok már két-három éve, járok-kelek a szobor körül, és nem tudok róla semmit, akkor mit várunk egy idegen orvostól, akit valahonnan messzebbről helyeztek ide. Egy idegen tájról érkezett szlovák orvos nem fog ezzel foglalkozni, ezért eldöntöttem, hogy nekem kell utánajárnom.
Akkor már Ipolyságon laktunk, és volt egy jó szomszédunk, az öreg Gémesi Károly bácsi, aki afféle „amatőr helytörténész” volt. Beszédbe elegyedtem vele, hogy tud-e valamit Kovács Sebestyén Endréről, és elmondta, hogy itt van eltemetve az ipolysági temetőben. Rögtön elmentünk, megkerestük a sírját, s azóta is meglátogatjuk minden évben.
Szóval így kezdődött valahogy az én érdeklődésem az orvostörténet iránt. Először természetesen csak az ipolysági orvosok, az elődeim érdekeltek, aztán természetesen kiterjesztettem a kört Hont megyére, ami később szintén fokozatosan szélesedett, és elsősorban a Felvidék területére terjedt ki, viszont napjainkban már a Felvidék mellett Erdély is a fő kutatási területem részét képezi.
Dr. Kiss László művei (Fotó: Dr. Kiss László archívuma)
Ahogy említette, orvosi pályáját belgyógyászként kezdte az ipolysági kórházban, majd körzeti orvosként dolgozott, 1990-től pedig a Csallóközben elterülő Csilizradványon tevékenykedett, és ott is telepedett le. Hogyan élte meg ezt a fokozatos átmenetet a gyakorlati orvoslás különböző formái között?
Az átmenet már megtörtént korábban is, amikor megszereztem a szakvizsgát belgyógyászatból. Akkoriban még a körzeti orvosi állomásokat, tehát a kórházhoz tartozó körzeteknek az ellátását a kórháznak kellett biztosítania. Az történt, hogy az egyik ipolysági körzet megürült, a körzeti orvos elment, és üresen maradt egy hely. Akkor behívatott engem a kórházigazgató, és mondta, hogy ezt a körzetet most nekünk kell ellátni a kórházból, és ő engem három hónapra kihelyez erre a körzetre.
Akkor már nős voltam, családom volt, és úgy lettem kihelyezve, hogy maradt volna az alorvosi fizetésem a belgyógyászaton, ami lényegesen alacsonyabb volt, mint a körzeti orvosnak a fizetése. És akkor otthon megbeszéltük a feleségemmel, hogy mi lenne, hogyha elvállalnám véglegesen ezt a körzetet. Rögtön az elejétől magasabb fizetés, és hát végeredményben belgyógyász voltam, így el tudtam látni a körzetet. Így is lett! Szóval az utolsó szolgálati éveket Ipolyságon körzeti orvosként töltöttem, az első körzetet láttam el.
A különbség az volt, hogy egy körzeten egy kicsit más az orvosnak a hozzáállása, ott nincs fölöttem a főorvos, nincsenek kollégák, nincs azonnali segítség, nekem kell dönteni arról, hogy most az adott beteget el tudom-e látni. Például egyszerű mandulagyulladásról, vagy egyszerű gyomorrontásról, nem pedig vakbélgyulladásról van-e szó, amit azonnal műtétre kell küldeni. Végső soron jó volt ez a váltás, mivel sokkal közelebb kerültem az emberekhez.
Ipolyságról, az ún. 1989-es bársonyos forradalom után, 1990-ben jöttünk el. A döntésünknek semmi köze nem volt a politikához. Én sosem voltam párttag vagy ilyesmi, nem léptem be semmiféle kommunista szervezetbe sem, mindig kerültem az ilyet.
Legidősebb lányunk, Emese akkor már Pozsonyba, a Duna utcai gimnáziumba járt, és borzasztó volt minden vasárnap átélni, hogy mikor vissza kellett neki utazni, olyan autóbuszok jöttek, amik már Ipolyságra érve tömve voltak. Minden vasárnap úgy kellett őt valahogy „fölnyomni” a buszra. Általában valamelyik osztálytársa, vagy ismerőse megengedte, hogy az ölébe ülhessen, vagy néhanapján nagy nehezen sikerült még üres ülőhelyet találnia, de lényegében minden vasárnap négyórás út várt rá. Közben pedig már a második lányunk is arról beszélt, hogy majd ő is az idősebb nővére után megy Pozsonyba tanulni.
Ezért 1990-ben úgy döntöttünk – amikor már egy picit föllazult minden, és lehetett választani –, hogy közelebb jövünk Pozsonyhoz. Akkor találtunk egy hirdetést, hogy Csilizradványon orvost keresnek. Gyorsan előkaptuk a térképet, mert a feleségemnek az volt a kérése, hogy Magyarország közelében maradjunk, mert ő magyarországi származású.
Csilizradvány Győrtől csupán tizenkét kilométerre terül el, tehát a magyar határ közelében maradtunk ugyanúgy, ahogy Ipolyságon is voltunk. Rögtön vissza is írtak, hogy üres a körzet, azonnal jöhetünk. Mivel két körzet volt itt, így én négy környékbeli falu ellátását kaptam feladatul: Balony, Medve, Szap és Csiliznyárad.
A körzeti orvosi teendők ekkor már nem számítottak újdonságként a számomra. A pici különbségeket csupán az képezte, hogy Ipolyság város volt, itt pedig falubelieket kellett ellátnom, a betegséget illetően azonban nem volt nagy különbség.
Tehát itt telepedtünk le, s nagyjából ekkortájt kezdtem el igazán érdeklődni az orvostörténelem iránt is. Egy-két dolgozatom már meg is jelent, majd elkezdtem írogatni az Orvosi Hetilapba és az Orvostörténeti Közleményekbe is.
Csilizadványon 1990-től 2012-ig, egészen a nyugdíjazásomig voltam körzeti orvos. Még most is mondják sokan, hogy nem kellett volna még nyugdíjba mennem, mert jól tartom magam, de engem már akkor annyira megfogott az orvostörténelem, s azt szerettem volna, hogy már szinte csak annak éljek. Mindemellett egyéb dolgok is közrejátszottak a döntésemben, mivel annak idején, amikor még én végeztem, akkor még állami egészségügy volt.
Tehát egy körzeti orvosnak nem volt arra gondja, hogy miképp szerezze be azokat az eszközöket, amelyek a körzeti orvosi munkához szükségesek. 1990 után viszont a körzeti orvosokat „belekényszerítették” abba, hogy magánorvosi rendelőket működtessenek. Gyakran kerültem konfliktusba a biztosítókkal, akik az állami egészségügy megszűnése után „kaptak hatalmat”.
A Szlovákiai Civil Becsületrend díja( Fotó: Bartalos Nikolas)
Idén ünnepelte 75. születésnapját, és ezzel egy időben vehette át a Szlovákiai Civil Becsületrend-díjat is. Mit jelent Önnek ez az elismerés? Hogyan viszonyul a díjakhoz? Megerősítik munkájában, vagy inkább felelősséget érez általuk?
Lehet, hogy szerénytelenül hangzik, de ha körbenéz a dolgozószobámban, akkor látja, hogy a falon csupa oklevél, díj, elismerés és díszpolgári cím is látható. Tehát a szóban forgó elismerés nem az első díjam volt, viszont örültem neki, legfőképpen pedig azért, mert a hivatalos indoklás szerint ezt elsősorban az orvostörténeti munkásságomért kaptam.
Orvostörténeti kutatásaimban van egy vezérfonalam, egy mottóm, ami Sütő András tollából származik, tőle vettem át ezt az ars poeticát, ami így szól: „Havasi emberek megfigyelése, miszerint a viharban eltévelyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát a hó befújta.”
Itt ez a lényeg, hogy „hátrafelé sem”, mert ugye most is tapasztaljuk, hogy azért a magyar vonatkozásokat igyekeznek, hát ha nem is olyan „nagy hóesésben”, de nem tisztán tartani, és én ezt tartottam kötelességemnek, hogy az orvos elődeimnek a lába nyomát megpróbáljam, ahol nem eléggé tiszták megtisztítani, ahol pedig tiszták, azokat ugyanúgy tisztán tartani, és ebből a megfontolásból születtek meg az orvostörténeti kutatásaim és az orvostörténeti könyveim. Bízom abban, hogy ezek a könyvek idővel bekerülnek a köztudatba, és lehet, hogy majd ötven, vagy száz év múlva valaki majd kézbe veszi őket.
Fotó: Bartalos Nikolas
Végezetül: Mit tanácsolna a fiatal orvosoknak és kutatóknak, akik nemcsak gyógyítani, de írni és gondolkodni is szeretnének?
Azt, hogy maradjanak meg ebben az elképzelésükben, annak ellenére, hogy az én példám is mutatja, hogy nem olyan könnyű köztudatba vinni az egyes elképzeléseket. Számomra például az orvostörténeti kutatás egy értékes kikapcsolódás, valamint egy nagyon jó relaxációs módszer is.
Mindemellett mindig új adatok kerülnek elő. Idén például Jókai-emlékév van. Róla is írtam nemrégiben egy dolgozatot. Feldolgoztam, hogy élete folyamán milyen orvosokkal került kapcsolatba, valamint többek közt például azt is, hogy mennyire csodálatos dolog az, hogy ő tuberkulózisban szenvedett fiatal korában, és ennek ellenére milyen magas kort élt meg. Kiderítettem azt is, hogy a fentebb említett id. Kovács Sebestyén Endre is kezelte például Jókait, és ő tanácsolta számára, hogy menjen ki a Svábhegyre, egy természetesebb környezetbe.
Szóval ilyen dolgok is előbukkannak, ha valaki elkezd foglalkozni az orvostörténelemmel. Keresés közben egy fiatal orvos is hasonló gyöngyszemekre bukkanhat rá, és ezek a dolgok a mindennapi munkában is segíthetnek. Hiszen egy orvos, ha egy beteget kezd vizsgálni, akkor azt a „történelemmel kezdi”. Mert azt kérdezi meg tőle először, hogy ki szenvedett a családban ilyen betegségben? Hány éves korában haltak meg a szülei? stb. Az ún. családi anamnézisen keresztül kerül közelebb az orvos a betegéhez is.
Ma sajnos, nagyon hiányzik az orvos, illetve a beteg közti igazi kommunikáció. A volt betegeim is sokat panaszkodnak, hogy ma már nem kell sokat mondani az orvosnak, hanem elég megírni e-mailben, hogy mit szeretnének. Vissza kéne adni az orvostudománynak azt az igazi orvos-beteg kapcsolatot, ami mondjuk a 19. században jellemezte az orvostudományt. Engem ebben is segített az orvostörténelem.
Én annak idején, amikor elkezdtem a Csallóközben tevékenykedni, azután egy időben orvosi tanácsokat is írtam, illetve napjainkban is írok, például az Új Nőbe. Ezekben az orvosi tanácsokban is többször segített az orvostörténelem is, mert volt mire hivatkozni, hogy kinek volt esetleg a hírességek közül ilyen betegsége. És ezt fontosnak tartottam. Ezekről azonban napjainkban kevesebb szó esik az egészségügyi felvilágosításokkor.
A doktor szó eredeti elnevezése a latin docere-ből ered, aminek jelentése: „tanítani”. Tehát az orvosnak egy kicsit kötelessége is a betegét tanítani az egészséges életvitelre, a megelőzésre és így tovább. Tehát ilyen szempontból mindenképpen jó, ha egy orvos nem veszik el csak az orvosi munkában, hanem esetleg van neki valamilyen értékes hobbija is.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
