Döbbenten olvastam, hogy októberben nemzeti kulturális műemlékké nyilvánították a rozsnyói vasútállomás épületét. Tehát az 1973-ban átadott épület felkerült a 20. századi, háború utáni építészet jelentős emlékeinek listájára – tájékoztatott a TASR hírügynökség. Nem akartam hinni a szememnek! Egy téglalap alapú hasábot?
A rozsnyói vasútállomásnak van egy külön érdekessége. Nem Rozsnyón áll, hanem Berzétén. A városba busszal lehet eljutni. Igenám, de ha a vonat késik – és ezen a vonalon notóriusan késnek a szerelvények –, akkor a menetrend szerinti buszjáratok nem várják meg az utasokat, hanem üresen elmennek. Az állomás a város főterétől gyalog egy órányira van. Vagy taxit rendel az ember, vagy családja kocsival érte jön, vagy kutyagolhat. Számtalanszor tettem meg ezt az utat.
Egykor sokat utaztam Rozsnyóra, így ezt a szocreál hasábot nagyon jó ismerem. Sokszor órákat kellett ott ücsörögnöm, üldögéltem a hodályban, míg haza tudtam utazni. Gyönyörködhettem az épület szépségében! Tavaly is több alkalommal jártam ott. Belső tere egy nagy hodály, mely kifűthetetlen. Nincs benne semmi, amii az ember lelkét megörvendeztetné. A sivár lépcsőház is úgy néz ki, mintha sehová sem vezetne.
Az épületet tehát jól ismerem, sokszor vártam arra, hogy végre a gyorsvonat megérkezzen. Személyvonat már 2012 óta nem jár ezen a vonalon.
A Rahón született Čepková-Mészáros Lídia és férje, Milan Čepek hiába díszítették az épületet a kor stílusához illeszkedő betonkerámiával, attól a rideg, embertelen teret ez nem oldotta fel, melynek közepén száradó növények darvadoztak. Úgy láttam, nem nagyon gondozták őket.
Ha sejtem, hogy milyen merénylet készül, akkor bizony dokumentáltam volna azt. Lehet, hogy autentikusan őrzi ezt az „antiarchitektúrát”, melyről Szervátiusz Tibor szobrász mondott lesújtó véleményt évekkel ezelőtt.
Pont az ilyen lélektelen építményekre utalt, amikor egyszer kijelentette, hogy mi terveznivaló van egy olyan épületen, melyhez elég derékszögeket rajzolgatni!?
A műemlékvédelmi szakemberek szerint rendkívül hiteles emléke ez „az 1960-as és 1970-es években a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban létesült közlekedési objektumok késő modern építészetének és építési módszereinek.” A szakember tovább áradozott a szocreál épület értékeiről.
A mai Szlovákiában számos ilyen középület található, melyek rendszerint az emberek figyelmét elkerülik.
Soha nem láttam még, hogy valaki a mostani rozsnyói vasútállomást elragadtatással nézte volna és felvételeket készített volna róla. Ilyen épületeket a festőművészek csak az 50-es, 60-as években festettek. Ezek azután irodákban, középületekben, majd raktárakban kötöttek ki.
Annakidején a ligetfalusi lakótelepet tartották az egyik legsivárabbnak, ahol állítólag emiatt magas volt a bűnözés és az öngyilkosok aránya. Otthon tudja magát érezni egy ember az ilyen betonsivatagban? Az ember lenéz a pozsonyi várból és kaotikus rendetlenséget lát. Mi lett a koronázó városból?
Sokáig nem tudatosítottam, hogy az elmúlt évtizedek épületei lelki hatása mennyire romboló. Az embert a sivár lakótelepek arra „programozzák”, hogy ezt tartsák mindennapinak, elfogadottnak, normálisnak. Ez lelki sivársághoz, igénytelenséghez, az esztétikai érzék elkorcsosulásához vezet.
Valamikor a 70-es években Makovecz Imre egy kultúrházat tervezett. Egy nagyobb, stilizált parasztház készült el, melynek látványa megörvendeztetett. A helyieket kérdezte a riporter, hogy tetszik-e nekik. Nem tetszett! Miért? Mert nem kocka – volt a megdöbbentő válasz. Az embereket tehát ez a lélekölő építészet „bekockásította”, megfertőzte, megcsonkította, ízlésüket kificamította!
A korábbi korok építészeti emlékeit turisták milliói bámulják meg. Van bennük ünnepi gondolat, tartás, szépség, magasztos üzenet. Kassa mai területének elenyésző része őrzi a város egykori lelkét. Ezeket a műemlékeket nézik meg az emberek.
Soha nem láttam még, hogy ennek a városnak a lakótelepeit látogatnák az utazók, elragadtatott arccal fotóznák azok épületeit. A kassai Auparkkal kapcsolatban még nem hallottam elismerő szavakat senkitől! De lehet másképp is építkezni. Gondoljanak a révkomáromi Európa-udvarra.
A miskolciak felszabadultan távoztak egykoron Kassáról, mert amíg nem jártak itt, úgy gondolták, nincsenek rondább épületek az övéiknél. Kassán boldogan szembesültek vele, hogy vannak.
Ha ilyen épületeket látok, azzal vigasztalódom, egyszer le fogják azokat bontani. De Szlovákiában inkább a műemlékeket rombolják, lelketlen kockákat megőrzik.
Egykor az emberek gótikus templomokat építettek, melyek tornyai az égre mutattak, hogy figyelmeztessék az embert, gondoljon arra is, hol fogja tölteni az örökkévalóságot. Ma a templomokat átalakítják, lerombolják és betonplázákat emelnek, melynek alagsorában gépkocsik sorakoznak.
Milyen fennkölt, netán magasztos gondolatot tud a rozsnyói vasútállomás átörökíteni a jövő nemzedékek számára, ami miatt ezt az épületet meg kell őrizni a következő nemzedékek számára?
Vetekedhet-e ez az állomásépület a közeli krasznahorkai Andrássy-mauzóleummal?
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
