A nemzetünk, nyelvünk, honunk, hazánk, szülőföldünk, falunk történelmének, történetének ismeretét még napjainkban is, – amikor egyre fogy az itt élő magyarság – nagyon sokan elbagatellizálják. Sorolhatnám érveimet a kultúra, politika, oktatás és a civil társadalom negatív példáit említve. Mindezt azzal az állítással, hogy ez nem tartozik a legfontosabb nemzetmegtartó erőkhöz. Pedig dehogynem!
Évtizedek óta járom a magyarországi Honismereti Akadémia nyári programjait, ahol nagyon céltudatosan évente más-más megyében rendezik meg az akadémia találkozóit, általában 150- 200 résztvevővel. Itt minden megyéből, és a megyék sok-sok településéről ott vannak a tevékenykedő helytörténészek (többségükben pedagógusok) akiktől nagyon sok gyakorlati segítséget, ötletet kap a hallgató. Az előadások pedig szakmai tájékoztatást nyújtanak.
A szervezők évente hívják a határon túli érdeklődőket. Míg Erdélyből többen, tőlünk hosszú éveken keresztül egymagam járok, s olykor az ipolysági régióból akad még két-három résztvevő. Én magam sem tudok sem a szervezetemből (honismereti társulás), sem a környezetemből „elcsalni” senkit.
Mindezen kívül az Országos Honismereti Szövetség őszi programjában ifjúsági program is szerepel, mellyel az utánpótlást igyekszenek biztosítani. Ide sem járnak felvidéki diákok, pedig értesítést, meghívót kapnak.
Igaz, Magyarországon a honismereti mozgalomnak nagy múltja van. A szövetség is több, mint fél évszázada működik. Nyári programjaikban mindig szerepel a helyi tájházak, múzeumok megtekintése. Szívet facsaró, amikor megtapasztalom, hogy az iskolai múzeumtól kezdve a néprajzi gyűjtemények egész sora tekinthető meg a legkisebb településen is. (Nálunk még a nyomát is eltüntették az ősszel bezárt bényi iskolának, a berendezést pedig széthordták.)
Hazai viszonylatban is vannak jó példák, néhol egy-egy tájház létrehozása. Csak elismeréssel lehet szólni azon polgármesterekről, civilekről, akik ezt fontosnak tartják. Azonban hiszem és tudom, hogy
több száz településen sajnos az elenyészés, a kiárusítás, és a padlások mélyén való pusztulás vár a múlt értékeire.
Csupán egy-egy megszállott emberen múlik, aki begyűjti, s otthon vagy egy helyiségben tudja őrizni a múltunkat, elődeinket igazoló, örökségként ránk maradt szellemi és tárgyi értékeket. Helytörténeti kiadvány is alig-alig található falvainkban.
Sok oka van ennek, tudjuk: az oktatásban nem szerepel sem a helytörténet, sem a néprajz, de még szakköri foglalkozásokon is alig. S maguk a pedagógusok is harmadrendű témaként kezelik, ha egyáltalán „befogadják”, megtűrik mint délutáni foglalkozást.
Valaha, 20-30 évvel ezelőtt legalább a Csemadok fontosnak tartotta a színpadi folklór őrzését. Az ezáltal létrejött sok-sok feldolgozás nagy része is elveszett, mert akkor még nem voltak videófelvételek. Néhol fotódokumentációk őrzik ezeknek egy-egy pillanatát, vagy jobb esetben megsárgult könyvek, vagy a népzenetár.
S hogy mindez miért jutott az eszembe? Szomorúan és elkeseredve gondolok a jövőre. Még tíz-húsz év és semmi sem marad az itt élt elődeink életéből, történetéből, a népélet értékeiből.
Az is eszembe jut, mindennek következményeként, hogy az a gyermek, aki esetleg még az óvodai éveit otthon töltötte (alig 1-2 év), majd elszakad falujától, családjától, közösségétől, és így válik hontalanná, rokontalanná, aki családi kapcsolatok nélkül szükségből, vagy az élet sodrása által bárhol, bármikor letelepszik. S ahová a szél sodorja őt, ott a lakosság létszámát esetleg növeli, de nem biztos, hogy a magyar közösséget is megleli.
Haza… Otthon… Lassan bomló fogalmakká válnak – írta Gál Sándor.
Azért, hogy ez ne így legyen, csak mi tehetünk: az oktatásban, a kultúrában és a civil életünkben.
