88 évvel hazám fizikai, 18 évvel lelki-szellemi keresztre feszítésének megkezdése után. Reménytelennél reménytelenebb illúziók, tehetetlen, gyáva önáltatások, meghasonlott, fejet hajtott, szavakba kapaszkodó prédikátorok piros-fehér-zöldbe csomagolt bizniszei között. Fáradó, kínjában üvöltő magyar ember kiált, hogy a kiáltás visszhangozzék a Lajtától a Fekete Templomig, Árva büszke várától Nándorfehérvárig.
Világgá kiáltva a tényt, ami nem hitvány politikai adok-veszek tárgya, nem ideológiák ócska kompromisszuma, nem rövid, vagy hosszú távú előnyök, hasznok, manipuált, hazug remények nyomán levont következtetés: ki a magyar?
Magyar az, aki június 4-én gyászol. Ez nem vita, és nem aktuális politikai erőviszonyok nyomán született egyezség tárgya. Ahogy Isten és Haza dolgában semmi sem az.
Add tovább ezt a hírt, Magyar Testvér, és élj bárhol a Kárpátoktól le az Al-Dunáig, vagy elsodorva más tájára a világnak, legyen úgy, mint régen volt, legyen örökké úgy, amíg a nemzet lelki békéje megnyugvást, a bűnösöké feloldozást nem talál. Ahogy a korabeli sajtó írta:
„A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat a kincses Kolozsvárt, a Székelyföldet, a Rákocziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.”
Június 4 – Minden magyar számára Nemzeti Gyásznap. Június 4-én nem vigadunk, aki teheti, nem dolgozik és mindenki gyászszalagot visel. Állj meg ebben a gigantikus temetőben, ahova múltunkat, hitünket, és jövőnket akarták, akarják eltemetni, fogd kézen gyermeked, vezesd Isten színe elé a fényre, és beszéld el neki méltósággal, az eredendő bűn szomorúságával, add tovább, hogy mementó ez a nap.
Június 4-én lélekharangot ácsolunk, állítunk, reggel hattól este hatig minden tizedik percben megkondul a harang. Fél négykor pedig egy percre megáll az élet, s ahol magyar ember van, ott csak a harangok zúgnak, autók és üzemek dudái szólnak. Ne legyenek illúzióink. Most még talán nem leszünk sokan. De el kell kezdeni.
A Nemzeti Gyásznap nem politikai kezdeményezés, nem kellenek beszédek, június 4 a nemzeti minimum része. A magyar ember lelki és szellemi ereje kiált ezen a napon a világnak, a Teremtésnek:
Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy Hazában,
Hiszek Magyarország föltámadásában.
Tegyünk érte!
Felvidék Ma, karpatria
