Igenis, ismétlem magam. Csakúgy, mint több más, az iskolához legalább némileg értő, s a szlovákiai magyar nyelvű oktatást szívén viselő ember. Nem azért ismételjük magunkat, mintha másról nem tudnánk beszélni, hanem sajnos azért, mert arra kényszerítenek.
Megírtam többször: bármilyen új kormány úgyszólván első dolgának tartja, hogy iskolareformot hajtson végre. Valami változást legalább mindig a szívén visel, mintha az volna a legfontosabb. Valahol érthető: a szexhez, focihoz és neveléshez mindenki ért, még a politikusok is. Azzal a jelszóval történik ez, hogy jobbítani fogják az iskolaügyet – na, de olyan sűrűn teszik ezt, hogy fölmerül a gyanú, mégsem sikerült.
Persze azzal érvelnek, hogy manapság állandóan innoválni kell, haladni a korral, mivel elfelejtik (vagy nem is tudták?), hogy a nevelés természetéből és küldetéséből adódóan a társadalom legkonzervatívabb eleme, mivel a hagyományokon és a bevált értékeken alapszik: friss hajtásokra ugyan szükség van, ám gyökerek nélkül nincs élet.
Meg aztán mindig kilóg ez alól a lóláb: az a jobban vagy kevésbé látszó igyekezet, hogy a nemzetiségi (esetünkben a magyar) iskolák működését, hatékonyságát hogyan lehetne ellehetetleníteni, nehezíteni, elsorvasztani, a gyerekeket onnan a szlovák iskolába téríteni.
A nemzetiségi iskolák alapvető gondja az, hogy egy tantárggyal több van: az államalkotó hivatalos nyelvvel, amit az államalkotó, s az iskolaügyekben is döntő többség az egész nemzetiségi iskolaügy alapvető tényezőjének tart. Mindig arról szól a sajnálkozó jajveszékelés, hogy ezek a szerencsétlen magyarok nem tudnak rendesen szlovákul, s aztán nem is tudnak igazán érvényesülni – s ezt az átlátszó trükköt naponta sulykolják az emberek fejébe – ők pedig képesek elhinni.
Azt viszont nem hajlamosak elfogadni, hogy ez az állítólag egyedül üdvözítő hivatalos nyelv a kisebbség számára idegen nyelv, és azt úgy is kellene oktatni. Másrészt pedig azt sem hajlandó senki tudomásul venni, hogy mindenki olyan mértékben tanul meg bármilyen nyelvet, ahogy neki arra szüksége van, egy kőművesnek például nem kell olyan szintű nyelvi tudásra szert tennie, mint mondjuk egy orvosnak (s ezzel nem a kőművest akarom bántani). Bár ez is relatív, mert mi az, hogy jó nyelvtudás? Miszerint állapítjuk azt meg? Mit kell ahhoz tudni? A helyesírást, a nyelvtant, az irodalmat, a történelmet? Netán a kiejtés szerint ítélkezünk? A ki tudja hogyan értelmezett hazafiságnak pedig ebben milyen része van?
Nem volna bölcsebb fölfrissíteni Comeniust, aki már lassan 400 évvel ezelőtt fölismerte, hogy a legjobb, leghatásosabb oktatás az anyanyelvi? Az anyanyelv mindig a legfontosabb, és csak utána következik minden más. Idegen nyelvet tanulni persze jó és hasznos, s nem árt azt minél korábban elkezdeni, de ez nem mehet az anyanyelv rovására. Meg egyébként is: a második, harmadik, sokadik nyelv tanulásának feltételrendszere van, s azt nem lehet büntetlenül megszegni, mert különben a visszájára üt. A különböző innovációk, „újítások” pedig sajnos éppen ilyen irányban haladnak.
Van olyan „ötlet” is, hogy az óraszám végett el lehetne spórolni a zenei nevelést. Azt mindig amolyan nélkülözhető ötödik kerékként fogták föl az oktatásban, holott rendkívül fontos, több szempontból, s csak azért nem ismerik föl sokan a jelentőségét, mert hatása közvetett. Ám attól még fontos marad. A gond persze az, hogy hetente hány órával lehet a gyereket megterhelni. Holott a gyereket nem is lehet úgy igazán túlterhelni, mert ha elfárad, egyszerűen nem figyel oda.
Ami pedig szintén fontos: azt is el kell fogadni, hogy kisebbségben egyszerűen többszörösen kell bizonyítani, többet kell teljesíteni. Ez rajtunk múlik. A szülőkön elsősorban, mert magyar gyereknek magyar iskolában a helye. Ez a gyerek érdeke, érvényesülésének ez alapvető pillére. És a tanítókon is múlik, főleg pedig a módszeren, mennyire sikerül a gyerek figyelmét lekötni. Ha tovább akarunk lépni, ilyen irányban kell megoldásokat keresni, nem pedig az anyanyelvi oktatás megszorításában.
Az sem ártana, ha az iskolák és a szülők is végre a sarkukra állnának. Mert ugye tudjuk, mit jelent, ha elveszik az iskolát és a templomot? A politikusoktól, akár azoktól, akik magukat állítólag magyarnak tartják, ugyan mit várhatunk? Nekünk kell lépnünk. Akár úgy, hogy a végtelenig ismételgetjük, s követeljük jogainkat. Mert a teljes értékű anyanyelvi oktatás alapvető jog – és a gyermek iránti kötelesség.
